Ez volt a Naprendszer első olyan nagybolygója, amelyre távcsővel bukkantak, s mindmáig az egyetlen, amelyet véletlenül fedeztek fel. Az Uránusz a Jupiternél és a Szaturnusznál kisebb, a Neptunusszal közel egyméretű bolygó, huszonegy hold és egy egyedülálló gyűrűrendszer veszi körül. A csillagászati és műszaki fejlődés eredményeként 1986 januárjában az amerikai Voyager-2 űrszonda megközelítette a bolygót, felvételeket készített róla és távcsöve felfedezett egy újabb gyűrűt is a megfigyelt kilenc különálló gyűrű mellett. Az Uránusznak - a többi óriásbolygóhoz hasonlóan - nincs szilárd felszíne, voltaképpen egy hatalmas gázgömb, s a továbbított képek alapján egy gyakorlatilag részlet nélküli bolygó. Légkörében szinte semmit nem sikerült megörökíteni (néhány sejthető felhőalakzaton kívül), holott a korábbi megfigyelések arra mutattak, hogy a Jupiterhez hasonlóan sávos szerkezete, nagy ciklonjai vannak. Hogy ilyeneket nem találtak, talán a bolygó hatalmas, 97 fokos dőlésszögének tudható be. A megközelítéskor ugyanis déli pólusát a Nap felé fordította. Fél uránuszi évvel később (azaz 42 földi év elteltével) pedig az északi félteke néz majd a Nap felé. Az Uránusz már korábban felfedezett gyűrűrendszerét is megvizsgálta a Voyager-2, de mérései szerint csak 11 vékony gyűrűív veszi körül a bolygót. A holdak közül a legérdekesebbnek a Miranda bizonyult, amely olyan képet mutat, mintha előbb felrobbant, majd újra összeállt volna. 2003 végén első ízben fedeztek fel szénmonoxidot bolygó légkörében. Ugyanakkor a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a megfigyelt szénmonoxid molekula (CO) minden bizonnyal máshonnan került a bolygóra, például parányi meteoritok révén.