Brutális gyilkossági ügy tudta csak megingatni a Ku Klux Klan hatalmát az USA-ban
2018. október 10. 13:03 Múlt-kor
Politikai stratégia
A Klan – milliók által elfogadott – tisztességes arculata annak volt köszönhető, hogy erőszakmentes szervezetként hirdette magát. Ez általában véve igaz volt, azonban korántsem teljesen – az időről időre előforduló önbíráskodás jelentette a szervezet egyik vonzerejét. A szervezet fővezére, a „birodalmi varázsló” (Imperial Wizard) váltogatta álláspontját az erőszakkal kapcsolatban – egyes hallgatóságok előtt a törvény betartásának fontosságát hangsúlyozta, mások előtt azonban az önbíráskodás helyességére utalt.
A Ku Klux Klan legfőbb stratégiája azonban a választási volt. Az összetett kampányokkal mozgósított Klan-párti szavazók 16 szenátor, több tucat képviselő, 11 állami kormányzó, és több ezer állami és helyi hivatalnok megválasztásában játszottak kulcsszerepet. Ezek közül sokan nyíltan a Klan támogatóiként kampányoltak, azt ígérve, segítenek visszavenni Amerikát az „idegenektől”. A Ku Klux Klan működése jól mutatja, egyes csoportok miként tudják manipulálni a politika menetét azzal, hogy szavazataik elvesztésével fenyegetik a választások jelöltjeit.
Két nagy országos győzelem mutatja igazán a Klan hatalmát az 1920-as években, mindkettő 1924-ben történt. Az év májusában a Johnson-Reed-féle bevándorlási törvény voltaképpen jogerőre emelte a Klan faji nézeteit, és ennek megfelelően korlátozta vagy támogatta a világ különféle tájairól a bevándorlást. Kvótákat állapított meg, amelyek lényegesen nagyobbak voltak a Klan által „északinak” tekintett emberek számára (mint például az angolok vagy a skandinávok), mint a „nemkívánatosak” számára (kelet-európaiak, olaszok, görögök). Washington állam egyik képviselője, a Klan-tag Albert Johnson volt a képviselőház bevándorlási bizottságának feje, és ő juttatta győzelemre a beterjesztett törvényjavaslatot. Johnson emellett szeretett dicsekedni azzal, hogy részt vett abban az 1907-es zavargásban, amely elüldözte Bellingham városából az indiai bevándorlók nagy részét. A törvény 1965-ig volt hatályban.
Néhány hónappal később a Demokrata Párt országos gyűlésén demonstrálta politikai hatalmát: ennek elején a közelgő elnökválasztás demokrata jelöltségére a legesélyesebbnek Al Smith New York-i kormányzó látszott – ő azonban katolikus volt, ami felkeltette a Klan haragját. Annak ellenére, hogy más, az elnökválasztás megnyerésére esélyes jelölt nem volt, a Klan tagjai és támogatói megtorpedózták Smith jelöltségét, és a szürke egér John W. Davis lett a párt jelöltje, akit aztán a választáson legyőzött a republikánus Calvin Coolidge.
Természetesen sok millió amerikai, köztük fehér protestánsok is ellenezték a Ku Klux Klant. Az ő lekicsinylő véleménynyilvánításaik – miszerint a Klan-tagok tanulatlan, vidéki, modernséget és kifinomultságot nélkülöző emberek – hamisak voltak, és kimondottan félrevezetők: ha közelebbről megvizsgálták volna, látták volna, hogy a Klan tagságának jelentős része korántsem volt szegény vagy tanulatlan, és a szervezet az olyan nagyvárosokban is erős volt, mint Detroit, Los Angeles vagy Portland. A Klan valójában olyan „tiszteletreméltó” szervezet volt, hogy sokak számára előrelépést jelentett a belépés, mivel a szervezetben kapcsolatba kerülhettek magasabb státusú emberekkel. A lenézés emellett csupán megerősítette a Klan megvetését a szekuláris, liberális értékeket képviselők, az Európát kedvelők (a „kozmopolita” rendszeresen használt eufemizmus volt a zsidóra), és a szerintük „tisztátalan” morális értékrendűek iránt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
