Múlt-kor.hu

„Bombenholocaust” – így bombázták porig Drezdát, az „Elba Firenzéjét”

„Bombenholocaust” – így bombázták porig Drezdát, az „Elba Firenzéjét”

73 éve, 1945. február 13-án éjszaka hajtotta végre a brit és az amerikai légierő a második világháború legpusztítóbb légitámadását a szászországi Drezda ellen. „Az Elba Firenzéjeként” emlegetett szászországi város nagy része megsemmisült, a lángtengerben több tízezer ember lelte halálát.

Barokk város a tűzviharban

A pusztító támadásra a második világháború végén került sor, amikor a harcok kimenetele már nem volt kérdéses. Az akció ráadásul egy védtelen város ellen irányult: Drezdának nem volt kiépített légvédelme és a német Luftwaffe sem tudott segítségére sietni, mert gépei a már nem túl messze húzódó fronton álltak harcban. A barokk műemlékekben gazdag várost addig csupán 1944 végén érte egy kisebb légitámadás, s akkor is külvárosi területekre hullottak a bombák. A helybéliek körében el is terjedt, hogy a brit miniszterelnöknek, Churchillnek egy nagynénje él itt, ezért kímélik a szövetségesek a várost. Nem tudhatták, hogy az angolszász hatalmak már a hónap elején, Sztálin, Churchill és Roosevelt jaltai csúcstalálkozója előtt (1945. február 4-11.) tervbe vették a támadást, de a végrehajtást az időjárás másfél hétig nem tette lehetővé.

Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a bombázással meg akarták törni a német ellenállást, egyben bizonyítani a szovjeteknek koalíciójuk erejét. A célpontnak kiszemelt Drezda, ahol akkor már több mint egymillió ember (közülük félmillió sziléziai menekült) zsúfolódott össze, nem volt sem hadászatilag, sem iparilag jelentős központ, a támadás a műemlékekben gazdag centrumra összpontosult. Drezda elpusztítása sokak szerint egyszerű terrorbombázás volt: válasz az 1940-41-es, a levegőben megvívott angliai csata alatti német bombázásokra, amelyek során a Luftwaffe csak Londonban 12 ezer ember halálát okozta, 1940 novemberében pedig porig rombolta Coventryt (Londonra még 1944-ben is hullottak a V-1 és V-2 rakéták).

Az első hullámban, február 13-án éjszaka 22 óra 13 perc és 22 óra 21 perc között 244 Lancaster típusú angol bombázó a belváros háromszor öt kilométeres nagyságú területét vette célba, a legsűrűbben lakott kerületekre és a leghíresebb épületekre szórták a robbanó- és gyújtóbombákat. Az emberek hiába menekültek az óvóhelyekre, az összpontosított támadás mindent lángba borított. Három órával később, amikor a túlélők előmerészkedtek és megkezdődött a mentés, egy újabb, immár 529 bombázó erődből álló hullám zúdult a városra, a brit légierő hivatalos adatok szerint a két támadásban összesen 2659 tonna robbanó- és gyújtóbombát dobott le.

A rémálom nem ért véget, délben 311 amerikai B-17 típusú bombázó további 771 tonna, éjszaka újabb 210 amerikai bombázó 461 tonna bombát szórt a lángoló pokollá változott német városra. Súlyosan károsodtak az egyedülállóan szép barokk épületek, a Zwinger, a Semperoper, a fejedelmi kastély és a Frauenkirche is, amely még két napig állt, s csak akkor omlott össze.

A harcok elcsitulta után a Zwingert és a Semperopert újjáépítették, de a Frauenkirche, az egyik legszebb és legmonumentálisabb német protestáns templom, amelynek kupolája uralta Drezda látképét, az NDK évtizedeiben háborús mementóként romokban hevert. A templomot a német újraegyesítés után, tizenegy év alatt építették újjá, s hat évtizeddel lebombázása után, 2005 októberében szentelték ismét fel. Jelképes módon a 90 méter magas kupolát díszítő keresztet az angol Alan Smith készítette, akinek édesapja részt vett Drezda lebombázásában.

Drezdát és Coventryt a megbékélés jegyében évtizedek óta testvérvárosi kapcsolatok fűzik egymáshoz. A drezdai légitámadásról az első német film tíz éve készült, melodramatikus szerelmi háromszög köré fűzve fel az eseményeket. A város elpusztításának át- és túlélője volt az amerikai író, Kurt Vonnegut is, aki életének egyik legmeghatározóbb élményét Az ötös számú vágóhíd című regényében írta meg. Végeredményben a bombázások remélt hatása nem felelt meg a várakozásoknak, Drezda az értelmetlen háborús pusztítás intő példájaként vonult be a történelembe.

Háborús bűn?

A nyugat-európai légi háborúban „Elba Firenzéjének” letarolása több értelemben is fordulópontot jelentett. A bombázások pontos emberveszteségeiről később egy több évtizeden át tartó vita kezdődött, amelynek végére 2010-ben a Drezdai Történész Bizottság kívánt pontot tenni. A bizottság által – négyéves kutatómunka után – a számháború lezárása érdekében kiadott jelentés szerint a brit és amerikai bombázók által okozott, 1945. február 13-15-i tűzviharban – a valóságtól igen elrugaszkodott számoknál (200-500 ezer) jóval kevesebb – 18-25 ezer ember halhatott meg.

2013 elején került elő egy 36 éve elveszettnek hitt interjú, amelyben a  brit Bomber Command főtábornagya, Sir Arthur Harris azt állította, hogy nem bánta meg tettét, és újból lebombázná Drezdát. Harrist 1942-ben nevezték ki a RAF Bomber Command főtábornagyává. Az 1936 és 1968 között fennállt parancsnokság irányítása alatt a stratégiai bombázások feladatát ellátó bombázó egységek álltak. A háború korai szakaszában a Bomber Command repülései még kevés sikerrel jártak, mivel – tartva attól, hogy levadásszák őket – kizárólag éjszaka voltak levegőben, a kezdetleges navigációs berendezéseik pedig nem tették lehetővé a mégoly kis célpontok azonosítását és megsemmisítését.

A több mint négy évtizeddel ezelőtti interjúban Harris le kívánt számolni azzal a mítosszal, hogy a város lebombázásának ötlete az ő fejéből pattant volna ki. „Szolgálatom első napjától az utolsóig parancsokat teljesítettem” – közölte Sir Arthur, akit mikor arról faggatták, hogy miért rendelte el a városok lebombázását, azt mondta, hogy a vezetés rájött, a fegyverek nem elég pontosak, s nincs elég célpont sem, amit támadni lehetett volna.

Az 1941-ben megszületett parancs arról szólt – szakítva ezzel az akkor még nem hadviselő fél, az Egyesült Államok elnökének, Franklin D. Roosevelt iránymutatásával –, hogy az egységnek egész iparvárosokat kell bombáznia. A stratégiai irányváltást Winston Churchill kormányfő is támogatta, s hivatalosan 1942-ben tette magáévá, mikor Sir Arthur került a Bomber Command élére.

A Drezda elleni támadás már a bombázás előtt komoly indulatokat kavart, a londoni vezetés azonban úgy látta, hogy ez az egyetlen opció Németország megtámadására, mivel a szárazföldi invázió lehetősége akkor még évekre volt. A Szovjetunió szintén azt kérte nyugati szövetségeseitől, hogy tegyenek valamit a keleti frontra nehezedő nyomás enyhítéséért.

Bár a drezdai bombázások miatt senki ellen nem emeltek vádat háborús bűnök elkövetése címén, számos történész egybehangzó állítása szerint a szövetségesek 1945. február 13-15-i támadásai kimerítik a háborús bűn fogalmát. A német szélsőjobboldali politikusok erre megalkották a Bombenholocaust kifejezést, amely a világégést követően a kommunista NDK-ban évtizedeken át az „angol-amerikai terror” szinonímiájaként jelent meg. 2005-ben – nem kevés vita közepette – végül sikerült elérni, hogy a bombázásokra jogi értelemben is lehessen használni a holokauszt szót.

„Bombenholocaust” – így bombázták porig Drezdát, az „Elba Firenzéjét”

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tavasz: Sorsgyötörte magyar anyák

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra