Múlt-kor.hu

Az árvák vonata – negyedmillió gyermek robogott vonattal az ismeretlen felé

Az árvák vonata – negyedmillió gyermek robogott vonattal az ismeretlen felé

2018. április 9. 09:37 Jeki Gabriella

Elárvult gyerekek tízezreit szállította hetvenhárom évig az „árvák vonata” az Egyesült Államok keleti partvidékéről a közép-nyugati országrészbe. A gyerekek sorsa azonban a legtöbbször csupán a vakszerencsén múlott: megesett, hogy befogadó, szerető családra leltek, de előfordult az is, hogy gyermekkorukat és fiatalságukat kemény munkával, szolgaságban töltötték.

Negyed millió elhagyott csecsemő és „utcai patkány” szállt vonatra

„Kedves Nővérek! Isten szeretete által legyenek olyan kedvesek, hogy magukhoz fogadják ezt a szegény, árva gyermeket! Ha meghal, arra kérem önöket, hogy temessék el, és én akkor nagyon boldog leszek... Nem engedhetem meg magamnak ugyanis azt sem, hogy tisztességgel eltemessem.”

Ezt a névtelen levelet egy csecsemő mellett találták a kosárban New York városában az 1860-as években, amelyet az úgynevezett könyörületes nővérek menedékháza elé helyeztek el. Az intézményt a talált gyerekek megsegítésére hozták létre és üzemeltették az apácák.

1854 és 1929 között, összesen 73 évig elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton a keleti partoktól a középnyugati országrészig, hogy elsősorban protestáns, mezőgazdasággal foglalkozó családok fogadják be őket. Az árvák között rengeteg ír katolikus akadt, utazásuk pedig hetekbe tellett. A „vidéki” Amerikába ebben az időszakban a becslések szerint mintegy 250 ezer elhagyott csecsemőt és utcagyereket szállítottak. Utóbbiakat – akik leginkább már idősebb kamaszok voltak – a rendőrség szívesen hívta utcapatkányoknak.

Az árvavonat programját Charles Loring Brace, egy connecticuti születésű miniszter és buzgó reformátor vezette be, aki az 1840-es években érkezett New Yorkba és jól ismerte a szegények sorsát. Miután Brace csalódott a karitatív ügynökségek hatékonyságában, ezért 1853-ban megalapította a saját gyermeksegítő szervezetét, a Gyermek Segélyegyletet (The Children’s Aid Society).

„A történet, mint a legtöbb, egy, a nagyvárosba érkező fiatalemberrel kezdődik” – mutatja be az árvák vonatának kezdetét a közelmúltban publikált új dokumentumfilm, a Placing Out. – „A férfi Charles Loring Brace volt, és a város New York, ahová a fiatal presbiteriánus lelkész 1849-ben, a hivatástudattól vezérelve érkezett, hogy segítsen a szegényeken.”

„Mr Brace nagyszerű ötlete nemes célt szolgált” – mondja Sara Jane Richter, az Oklahoma Panhandle Állami Egyetem történelem tanára. – „Megpróbálta a lehető legtöbb embert bevezetni a keresztény életvitelbe, és úgy gondolta, hogy ezt a fontos munkát a fiatalokkal kell kezdenie. Azért is velük, mert felismerte és látta, hogy az úgymond elhanyagolt, elárvult és gyakran elvadult gyermekekből lehetnek a jövő bűnözői”

Brace a megfelelő helyre érkezett, ugyanis a 19. századi Amerikában a New York-i társadalmi struktúra bizony gyakran állt hadilábon a bevándorlók folyamatos beáramlása miatt. A manhattani Five Point-i szomszédságában például 1825-ben alakult ki Amerika első nyomornegyede.

Brace és más evangélikus vallású protestánsok érdeklődésének középpontjába az amerikai városokban élő, szegény emberek kerültek, akiknek többsége ír katolikus volt. Az éhínség és a kétségbeesett Amerikába való áttelepülés számtalan családot tört össze még azelőtt, hogy megérkezhettek volna az amerikai városokba. Ott aztán szembesültek az igen alacsony bérekkel, a politikai fanatizmussal és a szörnyű lakáskörülményekkel.

Az aktivista elhivatottan dolgozni kezdett a szegények megsegítésén. Bár a korabeli beszámolók szerint minden bizonnyal olyan ember volt, akit mélyen megmozgatott a szegények, különösen a gyerekek sorsa, mégis úgy tekintette őket, mint „barbárok” vagy épp egy „útonálló osztály” tagjai, akik egy nap szavazhatnak.

„Ha a társadalom nem tesz lépéseket ezeknek a csavargóknak, tudatlanoknak, irányítatlan gyermekeknek a reformjára, Amerikát hamarosan el fogja lepni a csőcselék” – figyelmeztette az embereket Brace, aki önéletrajzában „A veszélyes osztályok és az én húsz évem közöttük” (The Dangerous Classes and My Twenty Years Among Them) homályos címet adta ennek az életszakaszának.

Brace 1872-ben megjelent könyvében a következő szavakkal illette New York fiatal bandáit:
„Sokkal brutálisabbak, mint a parasztok, akiktől származnak, ráadásul nagy csapatokban bandáznak, melyekben hatalmas az összetartozás érzése. Olyan neveket adnak maguknak, mint a „Halott nyúl” (Dead Rabbit) vagy épp az Ocsmány Dugó (Plug-ugly). Gyakran vannak a csoportoknak meghatározott céljaik, és egy ember meggyilkolása semmiség számukra. Készen állnak a bűnözés minden fajtájára, nem számít, hogy az mennyire véres, vagy épp, hogy mennyire kell lealacsonyodni hozzá.

A tisztességtelen életmódra a munka lehet a gyógyír

A buzgó reformátor korai próbálkozásai egyszerű találkozókat és beszélgetéseket jelentettek a fiatal, elkallódó utcagyerekekkel. Itt a fiatalok élelmet és bibliai tanítást kaptak. Brace azonban gyorsan rájött, hogy ez nem elég. „Ennél többre volt szükség, mert a gyerekek csak azért mentek el ezekre a találkozókra, hogy megkapják az ingyenes étkezést, aztán visszamentek az utcára és ott folytatták azt, amit korábban” – mondja Stephanie Haiar, az Országos Árva Vonat Komplexum kurátora. – „Brace ezért más megoldási alternatívákat keresett, és meg is találta: ez a munka volt.”

„Nem kétséges, hogy ezek a fiúk különös függetlenséget éreztek a világtól” – írta visszaemlékezésében Brace. – „Ha azonban munkát biztosítunk nekik, akkor sokkal kevésbé valószínű, hogy a tisztességtelen életmódot folytatják. A kérdés már csak az volt, hogy hol keressünk nekik munkát, hiszen a New York-i szakszervezetek megtagadták az árvák foglalkoztatását. Az ügyben reményt ad azonban a fiatalkori munkaerő folyamatos igénye.”

A Gyermek Segélyegylet végül 1853-ban indult, amely az árvák tömeges kiszállítását tette lehetővé. A bővülő vasúti rendszerhez hamarosan megkapták a nevelőszülő-gondozó szolgálat támogatását is.
„A polgárháború után a vonathálózat elkezdett nyugat felé terjeszkedni” – emlékeztetett Sara Jane Richter. – „Brace tervében partnernek bizonyult a helyi lakosság is, akik hajlandóak voltak idegen gyermekeket magukhoz venni és egyes esetekben munkára fogni őket, ugyanis egyre több emberre volt szükség ahhoz, hogy segítsenek felépíteni egy új országot.”

Az árvákat negyvenes csoportokban tették a nyugatra induló vonatra, akiket a segélyegylet egy-egy képviselője is elkísért. Amikor a vonatok megálltak, a gyerekeket a vagonokból egy helyi játszóházba vezették, ahol szó szerint a színpadra kerültek és énekeltek egy kicsit, vagy előadtak egy rövidebb színdarabot. Végül kiválasztották őket az „örökbefogadásra”, és az új szüleik kiválasztották az új neveiket is. Az esemény leginkább egy rabszolga aukcióra hasonlított, ahol jöttek a leendő „vásárlók”, akik szemügyre vették a gyerekek külsejét, megvizsgálták a fogazatukat és adott esetben kérdéseket is feltehettek. A városokat a vonatok újra és újra meglátogatták, ugyanis a munkára fogható árvákra igen nagy kereslet mutatkozott. Kansasban például százötven család szeretett volna befogadni tizennégy gyereket, és a korabeli beszámolók szerint az emberek szinte ökölharcot vívtak az utcákon értük.

Megtanulták a helyes viselkedés szabályait is

Bár az árva gyerekek iránti kereslet a munkaerő igénnyel párhuzamosan emelkedett, a Segélyegylet lépéseket tett annak érdekében, hogy a lelenceket gondosan ápolják. Az örökbefogadó családokat helyi vállalkozók, orvosok és újságírók bizottsága felügyelte. A kidolgozott szabályrendszer kötelezővé tette többek között a tizenkettő évesnél fiatalabb gyerekek iskoláztatását, megfelelő ruháztatását és képzését. A társaság képviselői évente egyszer meglátogatták a családokat, hogy ellenőrizzék a körülményeket, és a gyerekek évente kétszer számoltak be levélben sorsuk alakulásáról.

Függetlenül attól, hogy a gyerekek lovakat gondoztak egy texasi farmon vagy épp kukoricát termeltek Iowában, az érzelmi nehézségeket nem tudták elkerülni. A nevelőapák szigorával, a mostohatestvérek kegyetlenségével és a nyelvi akadályokkal gyakran nem tudtak mit kezdeni. Más történetek elszakított testvérekről mesélnek, de szerencsére akadnak boldog végkifejletek is.

Irma Craig Schneiders, akit 1901-ben vitt a vonat Missuriba egy olyan családról számol be, amely „úgy szerette és nevelte őt, mint később ő maga a saját gyermekeit”. „Megtanultam itt nem csak a helyes viselkedés szabályait, hanem felfedeztem az élet szentségét, a Teremtő és a világ csodáit” – mondta.

Példája szerencsére nem egyedi: Linda McCaffery, a Kansas Barton megyei Közösségi Főiskola professzora kutatásában több olyan csodálatos történettel találkozott, amelyben az árvák végül szerető családra találhattak, ahol szerették, imádták és tanították őket. „Fontos megjegyezni azt is, hogy az új családoknál kapott körülmények sokkal jobbak voltak, mintha a gyerekek New York utcáin maradtak volna” – jegyzi meg a professzor. – „Sokan közülük egészen biztosan nem élték volna túl a megpróbáltatásokat, vagy ha mégis, sorsuk akkor is igen bizonytalan irányt mutatott volna.”

Az árvák vonata – negyedmillió gyermek robogott vonattal az ismeretlen felé

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra