Múlt-kor.hu

A melbourne-i vérfürdő – a medencében bosszultuk meg a forradalom eltiprását

A melbourne-i vérfürdő – a medencében bosszultuk meg a forradalom eltiprását

Miközben Budapest utcáin még dübörögtek a tankok, és a szovjet elnyomók elleni egyenlőtlen küzdelem már temérdek áldozatot követelt, addig a véres események helyszínétől 15 ezer kilométerre a magyar válogatott 60 évvel ezelőtt, 1956. december 6-án a melbourne-i olimpiai vízilabdatorna hatos döntőjében lényegesen kiegyenlítettebb viszonyok között – hét a hét ellen – legyűrte a Szovjetuniót. A találkozót melbourne-i vérfürdő néven is emlegetik a krónikák.

A szovjetek tanítómesterei

Ha néhány évvel korábban tör ki a forradalom, a magyar csapatnak nem lett volna alkalma revánsot venni. Amíg ugyanis Magyarországon már a két világháború között is nemzeti sportnak számított a vízilabda, az ellenlábas Szovjetunióban teljesen más volt a helyzet: Sztálin csak az 1940-es évek második felében ismerte fel, mekkora propagandaérték rejlik a játékban.

Orosz földön szinte teljesen gyökér nélküli sportnak számított a póló, így a moszkvai vezetés úgy döntött, attól kell tanulni, aki a legjobb, és nem utolsósorban földrajzilag is a legközelebb fekszik: Magyarországtól. A legtöbb magyar bajnoki meccsen az 1940-es évek végétől mindig lehetett találni egy szovjet úszómestert, akik segítőikkel egyetemben szorgosan rajzoltak és jegyzeteltek. Miután sikerült összeverbuválni néhány jól úszó és a labdával viszonylag jól bánó orosz fiatalt, rendszerint már a magyar válogatottat rendelték ki Moszkvába. Ezen alkalmakkor már seregnyi jegyzetelő foglalt helyet a moszkvai uszoda lelátóján, és a filmfelvevő gép is folyamatosan pörgött.

Már az első felkészülési meccsen igen szoros, 8-6-os vereséget szenvedett a szovjet csapat, amely ügyes tanítványnak bizonyult. A felsőbb vezetés által hozott döntés értelmében azonban a szovjetek csak akkor indulhattak el az olimpián, ha az egyik felkészülési meccsen megverik a magyarokat. A pártérdekeket teljesen magáévá tevő és egy félpályánál történő magyar szabálytalankodásért is négyméteres büntetőt ítélő orosz bíró végül gondoskodott arról, hogy a Szovjetunió ott lehessen az 1952-ben, Helsinkiben rendezett ötkarikás játékokon.

A helsinki világverők

A finn fővárosban már valóban felnőtt a mesterhez a tanítvány, és bár 5-3-ra győzött a magyar csapat, a szovjet válogatottból komoly vetélytárs lett. Mivel a magyarországi kommunista vezetés minden téren igyekezett kielégíteni a szovjetek igényeit, felmerült a kérdés, hogy a magyar csapat esetleg átengedheti a mérkőzést. A javaslatot azonban elvetették, és a Szovjetunió végül a hetedik helyen zárta a tornát. A következő négy esztendőben évente többször is találkozott a két együttes, ám ezek egyike sem végződött szovjet győzelemmel. Sőt még a magyar utánpótláscsapatot sem tudta megverni a szovjet „A” válogatott, amely ha kellett, egyetemi tornacsapatként indult, csak hogy összeszokjanak a szovjet kerettagok.

Zűrzavaros hetek

Hatvan évvel az olimpiai eszme újjáéledése után egy távoli földrészre esett a választás, és az ausztráliai Melbourne kapta meg a játékok rendezésének a jogát. A déli félteke ellentétes évszakváltásai miatt a nyári olimpiát az ottani nyárra időzítették, decemberre. A helyszín teljesen szokatlan volt a sportolóknak, merthogy – talán a teniszt kivéve – Európa határainál általában megállt a korabeli sportélet. Mivel az akklimatizálódásra még nem volt ismert és bevált módszer, Magyarországról a tervek szerint már október 24-én elindult volna az első repülőgép a kenguruk földjére. Október 23-án azonban Budapesten kitört a forradalom, és ez mindent megváltoztatott.

Forradalmárok a ledöntött Sztálin szobor előtt

A békés diákmegmozdulásként induló demonstráció óráról órára radikalizálódott, és estére már több százezres tömeg követelte a szovjet csapatok kivonását, valamint a sztálinista magyar vezetés leváltását. Majd miután az állami rádió épülete előtt a fegyverek is eldördültek, az indulatok elszabadultak. Sokan jutottak fegyverhez, és szerte a városban fegyveres csoportok alakultak. Megkezdődött a harc a szovjet tankok ellen. A vízilabdázók Budapesten rekedtek. Az előzetes egyeztetéseknek megfelelően október végén a francia TAI repülőtársaság szállította volna ki a 111 fős magyar küldöttséget, ám a franciák jelezték, a bizonytalan helyzet miatt egyetlen gépet sem engednek Ferihegyen leszállni.

Gyarmati Dezső

Október 28-án úgy látszott, hogy győzött a forradalom, és a szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat az országból. Így a vízipólósok másnap – miután összeszedték a még a barikádokon harcoló csapattársukat, Gyarmati Dezsőt – indultak el busszal Csehországba, mivel a francia légitársaság gépe Prágáig már hajlandó volt eljönni. Az olimpikonok az Athén–Abadám–Karacsi–Bombay–Szingapúr–Darwin–Sydney–Melbourne útvonalon haladva csak egy héttel (!) a november 4-i prágai indulást követően érkeztek meg két repülőgéppel Ausztráliába.

Ugyanazon a napon, amikor a magyar válogatott megkezdte hosszú utazását a cseh fővárosból Ausztráliába, szovjet tankok ismételten, a korábbinál nagyobb haderővel támadtak Budapestre. Bár néhány fegyveres csoport egészen az év végéig folytatta a harcot, a magyarok szabadságharca elbukott.

Fontos győzelmek

A magyar pólóválogatott tagjait lesújtotta a felkelés leverésének a híre, de folytatniuk kellett a felkészülést. Közel három hét kihagyás után végül november 16-án kezdték meg rendszeres edzéseiket. Az egyik játékos, Hevesi István naplója szerint így nézett ki a napi program: „tréning, mozi, kajálás, alvás”. Az 1956-os melbourne-i olimpiai vízilabdatornán a meglehetősen nagy távolság és a politikai bojkottok miatt csupán tíz ország képviseltette magát (az 1952-es játékokon még 21 válogatott indult).

A magyar válogatott 1956-ban

A magyar válogatott első ellenfelét, Nagy-Britanniát november 29-én 6-1-re, másnap az Egyesült Államok csapatát 6-2-re győzte le. Ezután jött a hatos döntő, amely a három csoport első két helyezettjeiből állt össze. Fontos megjegyezni, hogy akkoriban még nem volt a mai értelemben vett klasszikus elődöntő-döntő párharc, hanem a hat csapat körmérkőzéseket játszott egymással. Pontegyenlőség esetén pedig gólarányt számoltak, és nem gólkülönbséget, tehát a cél az volt, hogy egy csapat minél kevesebb gólt kapjon.

A magyar válogatott a döntőkben december 3-án először az olaszokkal találkozott; a meccs éjfélkor kezdődött az úszóversenyek elhúzódása miatt, és 4-0-ás magyar sikerrel végződött, csakúgy, mint a következő, németek elleni – immár szokványos időben rendezett – mérkőzés. Mivel az USA-val a csoportkörben már játszott a magyar csapat, csak két ország maradt hátra: Jugoszlávia és a Szovjetunió. Ez volt a két mindent eldöntő mérkőzés. Bár Jugoszlávia félelmetes ellenfélnek számított, a magyar pólósok mit sem törődtek az előzetes esélylatolgatásokkal, és csak a december 6-i szovjetek elleni találkozóra koncentráltak, amely később a melbourne-i vérfürdő néven, a vízilabda történetének leghíresebb összecsapásaként vonult be a sport krónikájába.

Forradalom a medencében

A magyaroknak a szovjet csapatban a grúz származású, mindkét kezével kiválóan lövő, óriási termetű Georgij Msvenieradze kikapcsolása jelentette a legnagyobb gondot. A meccs előtti éjjelen az egyik magyar játékos, Markovits Kálmán egy új, a vízilabdában addig soha nem látott ötlettel állt elő: a zónavédekezéssel. Ez azt jelentette, hogy az addigi emberfogásos taktika helyett a futballnál már ismert területvédekezést alkalmazták a medencében. Mint azt Csurka Gergely és Gyarmati Dezső Ahol mi győztünk című könyvükben is leírták, ez azonban igen veszélyes újítás volt, ugyanis előtte egyetlen edzésen sem gyakorolták.

A nézők szinte végig talpon voltak a parázs hangulatú meccsen

A híradások és visszaemlékezések szerint 1956. december 6-án felfokozott hangulatú mérkőzés zajlott a melbourne-i uszodában. A magyar forradalom véres eltiprása táplálta hangulathoz nem csupán a távoli kontinensre emigrált magyarok, hanem az ausztrálok is nagyban hozzájárultak. A hatezres nézőtérre bezsúfolódó nyolcezer szurkoló iszonyatos erejű buzdítása szárnyakat adott a magyar válogatottnak, megbénította a szovjeteket, és hatalmába kerítette a svéd játékvezetőt. Az uszoda katlanná változott, a tribünön egy gombostűt sem lehetett leejteni.

A zónázással már az első perctől kezdve nem tudtak mit kezdeni a szovjetek. Az irdatlan káromkodásokkal és kölcsönös vagdalkozásokkal telített meccs első gólját egy megismételt négyméteresből szerezte a magyar csapat. A második magyar góltól valósággal felrobbant az uszoda lelátója. A szovjet játékosok nem értették, mi zajlik körülöttük, csak azt tudták, hogy bevonultak Budapestre a tankok, amelyeken ugyanaz a négy betű szerepelt, mint ami a köpenyükre volt hímezve: CCCP. Ez a rettegett mozaikszó tűzbe hozta a magyarokat, támadás támadást követett, és a gólok után sem volt megállás; a magyar fölényt óriásinak értékelték a szaklapok. Boros Ottó, a magyarok kapusa pedig szó szerint nevetve védte ki a labdákat, tovább ingerelve az oroszokat.

A harmadik magyar gól után a szovjetek durvábban kezdtek el játszani, feldühítette őket az irántuk táplált hatalmas ellenszenv. A Bolvári Antal által szerzett negyedik magyar gól (4-0) után a még a szovjetek által is alattomosnak jellemzett Valentyin Prokopov nem bírta türtőztetni magát. A két játékos körül már kezdettől forrt a víz. Bolvári időközben helyet cserélt Zádorral, aki így került az orosz mellé. Prokopov néhány perccel később szándékosan szájba akarta könyökölni Zádort, de a magyar játékos az utolsó pillanatban félrekapta a fejét, így az ütés a jobb szemét és környékét találta telibe.

Prokopov és az ő könyöke

A játékos szemöldökénél azonnal felszakadt a bőr, és a kiömlő vér pirosra festette az uszoda vizét. A lelátón egy szempillantás alatt lincshangulat alakult ki, többen is a medencébe ugrottak. A bíró érezte, hogy akár nagy baj is történhet, de nem merte lefújni a mérkőzést. Valaki azonban a zsűriben egy perccel a meccs hivatalos lefújása előtt bekiáltotta: „Vége van a meccsnek, a magyarok nyertek.” A vérző arcú Zádori Ervin fotója rögtön bejárta a világsajtót, és a magyar forradalom hősies ellenállásának szimbólumává vált. A magyar válogatott pedig másnap este legyőzte egyik – ha nem a legnagyobb – ellenfelét, Jugoszláviát, és hatalmas fölénnyel, 20-3-as gólaránnyal megnyerte a melbourne-i olimpiai vízilabdatornát. Magyarország a medencében vágott vissza a forradalom eltiprásáért.

A melbourne-i vérfürdő – a medencében bosszultuk meg a forradalom eltiprását

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. ősz: Kalandos középkor

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra