Múlt-kor.hu

A bizarr túszdráma, amely a Stockholm-szindróma nevét ihlette

A bizarr túszdráma, amely a Stockholm-szindróma nevét ihlette

2019. április 10. 17:48 Múlt-kor

A 21. századi mindennapokban nem éppen ritka kifejezés a Stockholm-szindróma. Habár sok esetben helytelenül használja a közbeszéd, nagy vonalakban mindenki egyetért abban, mit jelent: amikor valaki az ellene cselekvők, a vele rosszat tevők oldalán állva védelmezi őket, látszólag mindenféle racionalitás nélkül. Miért éppen a svéd fővárosról kapta ez a különös pszichológiai jelenség a nevét, és pontosan honnan származik?

Életet a szabadságért

1973. augusztus 23-án reggel egy szökött fegyenc sétált a svéd főváros utcáin, majd belépett egy nyüzsgő bank, a Sveriges Kreditbanken épületébe, amely Stockholm előkelő Norrmalmstorg nevű terén állt. A kezében cipelt összehajtott kabát alól a 32 éves Jan-Erik Olsson előhúzott egy géppisztolyt, a plafonba lőtt, és hangját elváltoztatva, amerikai angol akcentussal felkiáltott: „A buli még csak most kezdődött!” („The party has just begun!”)

Miután a csendes riasztóra kiérkező rendőrt megsebesítette, a rabló túszul ejtett négy banki alkalmazottat, három nőt és egy férfit. Olsson tapasztalt széfrobbantó volt, aki éppen egy hároméves börtönbüntetést töltött lopásért. Miután távozási engedélyt kapott a börtönből, annak lejárta után sem tért vissza folytatni büntetését. Most a túszok életéért cserébe 700 000 dollárt követelt vegyesen svéd és külföldi pénznemekben, valamint egy autót, amellyel távozhat, sisakot, golyóálló mellényt, és rabtársa, Clark Olofsson szabadon engedését. Olofsson fegyveres rablásért ült, valamint azért, mert 1966-ban egy rendőrgyilkosságban bűnsegédként vett részt.

A rendőrség néhány órán belül a helyszínre szállította Olofssont, a váltságdíjat, és egy teletankolt kék Ford Mustang sportautót. Elutasították azonban Olsson azon követelését, hogy a biztonság kedvéért a túszokkal együtt hagyja el az épületet. A kialakuló dráma a világ minden táján az újságok címlapjára került, Svédország lakossága pedig végignézhette szinte az egészet a televízióban. Az emberek elárasztották levelekkel a rendőrséget, ezekben vadabbnál vadabb ötletekkel álltak elő, hogyan lehetne véget vetni a túszdrámának: volt, aki azt javasolta, az Üdvhadsereg zenekara adjon vallásos töltetű dalokból álló koncertet a helyszínen, de olyan is, aki egy felbőszített méhrajt eresztett volna az épületbe, hogy csípéseikkel jobb belátásra bírja az elkövetőket.

A szűkös páncélterembe zárkózva a túszok és fogva tartóik között rövid úton különleges kapcsolat alakult ki. Olsson egy kabátot terített a 23 éves Kristin Enmark vállára, amikor az dideregni kezdett, nyugtatta, amikor rémálma volt, és adott neki egy lőszert a fegyveréből emlékbe. A túszejtő tovább biztatta a 31 éves Birgitta Lundbladot, amikor az kétségbe volt esve, amiért nem érte el családját telefonon.

Amikor a 21 éves Elisabeth Oldgren klausztrofóbiára panaszkodott, Olsson megengedte neki, hogy a páncéltermen kívül sétáljon, miután egy tíz méter hosszú kötelet erősített rá. Egy évvel később Oldgren elmondta a The New York Times-nak, hogy habár ki volt kötözve, „emlékszem, arra gondoltam, igen kedves, hogy megengedte, hogy elhagyjam a páncéltermet.” Olsson jóindulatú gesztusai szimpátiát váltottak ki a túszokból. „Amikor jól bánt velünk” – mondta az akkor 24 éves férfi túsz, Sven Safström, „egyfajta vészistenként gondoltunk rá.”

A második napon a túszok már keresztnevükön szólították egymást a két bűnözővel, és már a rendőrségtől féltek jobban. Amikor a rendőrkapitányt beengedték, hogy megbizonyosodjon a túszok egészsége felől, a férfi arra lett figyelmes, hogy a túszok ellenségesen viselkedtek vele, fogva tartóikkal azonban oldott és barátságos hangulatban beszéltek. Később azt nyilatkozta a sajtónak, kételkedett abban, hogy a fegyveresek ártani tudtak volna foglyaiknak, mivel „igen oldott viszonyban voltak.”

Irracionális kötődés

A túszdráma során a páncélteremből kétszer is felhívták Olof Palme miniszterelnököt: az első alkalommal Olsson még azzal fenyegetőzött, megöli a túszokat, a következő nap már Enmark hányta a miniszterelnök szemére, hogy nem engedi őket távozni a túszejtőkkel. „Teljességgel megbízom Clarkban és a rablóban” – mondta a nő Palménak, „Nem vagyok elkeseredve. Nem tettek velünk semmit. Éppen ellenkezőleg, rendkívül kedvesek voltak. De tudod, Olof, attól félek, a rendőrség támadni fog, és emiatt meghalunk.”

A túszok még akkor is az együttérzést vélték felfedezni az emberrablók viselkedésében, amikor azok súlyos fizikai bántalmazással fenyegették őket. Miután Olsson azon gondolkodott, lábon lője-e Safströmöt, hogy egy kissé „felrázza” a rendőröket, a túsz elmondta a The New Yorker című lapnak: „Annyira kedvesnek gondoltam, amikor azt mondta, csak a lábamat lőné meg.” Enmark még győzködte is túsztársát, hogy vállalja be a lövést: „De Sven, hiszen csak a lábadba lesz.”

A fegyencek végül semmilyen fizikai kárt nem tettek a túszokban. Augusztus 28-án éjszaka, több mint 130 órás patthelyzetet követően a rendőrség könnygázt pumpált a páncélterembe, az elkövetők pedig hamarosan megadták magukat. A rendőrök felszólították a túszokat, hogy ők jöjjenek ki elsőként, azok azonban ezt visszautasították. Enmark így kiáltott: „Nem, Jan és Clark mennek elsőként – lelövitek őket, ha mi megyünk!”

A páncélterem bejáratában a fegyencek és túszaik öleléssel, puszival és kézfogással váltak el. Miközben a rendőrök lefogták a fegyvereseket, a nők közül ketten is rájuk szóltak: „Ne bántsák őket – nem ártottak nekünk!” Miközben Enmarkot egy hordágyon vitték el, odakiáltott a megbilincselt Olofssonnak: „Clark, még találkozunk!”

A túszok látszólag irracionális kötődése fogva tartóikhoz fejtörést okozott a közvéleménynek és a rendőröknek is. Utóbbiak még annak a lehetőségét is megvizsgálták, hogy Enmark nem volt-e benne a bankrablásban Olssonnal és Olofssonnal. Magukat a túszokat is összezavarta addigi viselkedésük. A szabadulását követő napon Oldgren azt kérdezte a pszichiátertől: „Valami hiba van bennem? Miért nem gyűlölöm őket?”

A pszichiáterek a túszok viselkedését a háborús körülmények között fellépő poszttraumás stressz szindrómához hasonlították, azzal magyarázva a jelenséget, hogy a foglyok érzelmileg a túszejtők, és nem a rendőrség irányába érezték magukat adósnak, amiért élve megmenekültek. A túszdrámát követően néhány hónapon belül a szakma el is nevezte a különös jelenséget Stockholm-szindrómának. A kifejezés 1974-ben terjedt el a közbeszédben is, amikor e tünetegyüttest használták fel az elrabolt amerikai médiavagyon-örökös Patty Hearst védelmében. Hearst elrablása után segített az őt fogva tartó baloldali terroristáknak, a Szimbionista Felszabadítási Hadseregnek egy sor bankrablásban, miután erőszakos agymosást végeztek rajta.

Miután Olsson és Olofsson visszakerültek a rács mögé, a túszok többször meglátogatták őket. Egy fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte Olofsson büntetését, Olsson azonban egészen 1980-ig börtönben maradt. Szabadulását követően feleségül vette a rabsága alatt rajongói leveleket író számos nő egyikét, és Thaiföldre költözött. 2009-ben jelent meg önéletrajza, Stockholm-szindróma címmel.

A bizarr túszdráma, amely a Stockholm-szindróma nevét ihlette

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra