Múlt-kor.hu

Az 1849-es megtorlás igazi arca

Az 1849-es megtorlás igazi arca

1849-50-ben legalább 130 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe és mintegy 40-50 ezer honvédet soroztak be büntetésképpen a császári hadseregbe. A megtorlás a polgári lakosságot sem kímélte. Falusi papok, jegyzők, tanítók estek áldozatul annak, hogy kihirdették a forradalmi kormány rendeleteit, másokat népfelkelésben való részvételért, fegyverrejtegetésért, vagy éppen a cs. kir. katonák átcsábításáért ítéltek halálra. Batthyány Lajos miniszterelnök és az aradi vértanú tábornokok mellett emlékezzünk most azokra az áldozatokra is, akikre általában kevesebb figyelem jut az október 6-i megemlékezések során.

"Előtte akasztunk egy kicsit"

A kegyetlenkedéséről elhíresült Haynau is érző szívű ember volt?

Mindenesetre, ha önmagáról vagy családjáról volt szó, mindenképpen. Ez sugárzik szeretteihez írt egyik leveléből is, melyben a világosi fegyverletételt követően nem sokkal, elérzékenyülten számolt be arról a megtiszteltetésről, melyben Ferenc József részesítette. Az ifjú császár ugyanis a Szent István Rend nagykeresztjével adományozta meg a magyar szabadságharc sikeres leveréséért. „Drága gyermekeim, – írta családjának 1849. augusztus 27-én – „igazán boldog vagyok, hogy törődésemet, gondomat és megingott tetterőmet a császár elismerte; példátlan, hogy egy tábornok 14 hónap alatt megkapja az összes osztrák érdemrendet. (…) boldog vagyok, hogy a szükségben megmentő lehettem. Merthogy nélkülem a háború nem ilyen, a trón és a hadsereg számára becsületteli módon ért volna véget – amit én értem el energiám és személyes bátorságom révén.”

Haynau a birodalom megmentőjének tekintette magát, s a megtorlás legszélsőségesebb eszközeihez kívánt nyúlni annak érdekében, hogy örökre elvegye a magyarok kedvét a további engedetlenségtől. Feltett szándéka volt, hogy a magyar honvédseregben részt vett egykori cs. kir. tiszteket gyorsított eljárással halálra ítéltesse és kivégeztesse. Ebben a szándékában éppen, egy korábbi tervezethez képest ugyan megszigorított, de Haynau hatalmát mégis korlátozó bécsi minisztertanácsi határozat akadályozta meg. Augusztus 20-án ugyanis arra utasították, hogy a meghozott ítéletek végrehajtásával várjon, míg az erre vonatkozó legfelsőbb különleges utasítások meg nem érkeznek. A hír hallatán Haynau őrjöngött: „Ha negyven órával később érkezik, a vezéreket már bitófán találja” – írta Radeczky tábornagynak, az itáliai cs. kir. hadsereg főparancsnokának augusztus 25-én.

Augusztus 20-án kelt napi jelentésében az ifjú császárt is meg kívánta győzni nézeteinek helyességéről. „Ez alkalommal bátorkodom azt a legalázatosabb megjegyzést tenni, hogy minden elnézés és szelídség e pillanatban a legnagyobb szerencsétlenség volna, s a legbiztosabb eszköz arra, hogy néhány éven belül viszontlássuk a forradalmat.”

Haynau igen öntörvényű és ideges természetű ember volt, akinek az osztrák hadseregben sem volt jó híre. Barátja, Schönhals táborszernagy szerint „nem tudott uralkodni magán, és állandóan nézeteltérések egész sorába keveredett. … Haynau kitűnő elöljáró volt, de rossz alárendelt; parancsolásra termett, nem engedelmeskedésre.” A magyar nemzet szerencsétlenségére a szabadságarc leverése után Ferenc Józsefnek éppen egy ilyen emberre volt szüksége.

Abban azonban, hogy végül Haynau szabad kezet kapott a kivégzésekre, az ifjú uralkodónak is nagy szerepe volt. Hermann Róbertnek, a korszak kiváló történészének legújabb kutatásai bebizonyították, hogy annak ellenére, hogy a minisztertanács augusztus 27-én még úgy döntött, Haynaunak a meghozott halálos ítéleteket végrehajtás előtt fel kell terjesztenie jóváhagyásra Bécsbe, Ferenc József augusztus 29-én már arra utasította a táborszernagyot, hogy a halálos ítéleteket csak végrehajtásuk után, tudomásulvétel végett kell felterjesztenie. Az uralkodói utasítás következtében pedig augusztus 31-én a minisztertanács is ilyen értelmű határozatot hozott.

A megtorlás irányelveit már Haynau 1849. július 1-én kiadott győri kiáltványa megfogalmazta. Eszerint minden, az országgyűlés 1848. október 3-i feloszlatását követő, (október 8-a után) a szabadságharccal összefüggésben elkövetett cselekedet a haditörvények hatálya alá esik.

Ferenc József felelősségének megítélése kényes kérdéseket vetett fel 1867 után, a kiegyezés során Béccsel megbékélt Magyarországon. A történetírók és a hivatalos körök többnyire igyekezték elhallgatni az uralkodó személyes érintettségét a megtorlásban és a rossz tanácsadók (elsősorban Schwarzenberg miniszterelnök és a császár anyja, Zsófia főhercegnő) befolyásolásának tulajdonították az ifjú császár „megtévelyedését”.

Pedig már 1850-ben ismert volt az a levél, melyet a császár 1849. augusztus 22-én intézett Paszkevics herceghez, az orosz inváziós hadsereg fővezéréhez. Ebben egyértelműen fogalmazott: ha csak szíve sugallatát kellene követnie, örömest borítana „áthatolhatatlan fátylat a múltra”, nem felejtheti azonban el, hogy birodalma „közjava olyan kötelességeket és meggondolásokat” kényszerít reá, melyeket nem szabad szem elől tévesztenie. Hiába intette megbocsátó bánásmódra pár nappal korábban, augusztus 16-án maga I. Miklós orosz cár is: „Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra; és érdemük szerint bánni a felbujtókkal, az országot nyomasztó bajok okozóival.”

Ferenc József, ki korlátlan bizalommal viseltetett hadserege iránt, személyesen érezte sértve magát tisztjeinek hűtlensége miatt. Ezt csak tetézte az a tény, hogy Görgei tudatosan az oroszok előtt tette le a fegyvert, ezzel a megbánásnak még a látszatát is kerülve. Egy korabeli anekdota szerint, midőn Schwarzenberg miniszterelnököt arra figyelmeztették, hogy a magyarok érzelmeit kegyelemmel kellene megnyerni, állítólag a következőket mondta: „Ez így igaz, azonban még előtte akasztunk egy kicsit.”

Vértanúk és áldozatok

Mindezek az okok vezettek oda, hogy 1849-ben példátlan, az európai közvéleményt is felháborító megtorló intézkedésekre került sor Magyarországon. A köztudatban leginkább csak az 1849. október 6-án kivégzett tábornokok és Batthyány Lajos miniszterelnök emléke él. Pedig a kivégzések már jóval korábban, 1849 januárjában megkezdődtek.

A Magyarországba bevonuló császári csapatok 1849 tavaszától egy-egy ütközet után, rögtönítélő eljárást követően számos esetben végeztek ki polgári személyeket. Többek között például Győr bevételekor, 1849. június 29-én Haynau kivégeztetett egy Woititz Adolf nevű 21 éves zsidó fiatalembert és Szwelka Rotiast, akiket azzal vádolt, hogy cs. kir. katonákat akartak átállásra rávenni. Július 12-én Nagyigmándon két papot, egy katolikus plébánost (Mannsbarth Antal) és egy református lelkészt (Szikszay Jánost) végeztek ki. Bűnük mindössze annyi volt, hogy a szószékről kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot. Július 23-án este a Nemzeti Múzeum kertjében agyonlőttek egy honvédtisztet, aki korábban a cs. kir. hadseregben szolgált, majd másnap délben ugyanitt kivégeztek egy Szatmár megyei honvédet.

A külföldön szolgáló huszárezredek katonái 1848 őszétől kezdve igyekeztek hazaszökni az ország védelmére. A Nádor huszárezred tagjai 1849 májusában próbálták meg átlépni a magyar határt. A három útnak indult csapat közül azonban csak egynek sikerült a hazajutás, a másik kettőt elfogták. Büntetésképpen 13 huszárt lőttek főbe.

Olyan kivégzéseket, melyeket vizsgálat és hadbírósági eljárás előzött meg, Haynau elődeinek idejéből – Windisch-Grätz és Welden fővezérsége alatt – tizenhármat ismerünk. Az áldozatok elsősorban egyszerű emberek voltak. A politikai-katonai elitből ekkor csak Witalis Söll őrnagy, a tiroli vadászcsapat parancsnoka (ki a bécsi forradalomban is harcolt) és Petőcz György, Pozsony megye másodalispánja vált a megtorlás áldozatává, ő azért, mert újoncozott a magyar hadsereg számára és élelmezte a honvédcsapatokat.

Haynau színre lépésével a megtorlás módja is megváltozott. Rendszeresítették a kötél általi kivégzéseket, s elrettentésként, mindjárt kezdetként a táborszernagy két katonatisztet küldött a vérpadra. A magyar közvéleményt igencsak megdöbbentette, mikor június 5-én Pozsonyban Haynau felakasztatta Báró Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost. (A magyar kormány, Görgei javaslatára, úgy döntött, hogy nem él a viszontlépés eszközével.)

Hadbírósági ítélettel csupán Pozsonyban még hat személyt végeztek ki, köztük Rázga Pál evangélikus lelkészt, mert harcra bíztatta a pozsonyi nemzetőrséget. Rázga Pál kivégzés előtt elmondott imája döbbenetes hitről tesz tanúságot: „Uram, ha lehetséges, vedd el tőlem a szenvedés kelyhét, de ne az én, hanem a Te akaratod szerint! Itt állok előtted, Uram, szemben a kelő nappal, s végigtekintek éltemen. Fájdalom vesz körül, de a lelkem nyugodt. Megáldok mindent, amit a szemem lát. Áldom Pozsony lakóit, drága közösségemet, áldom szegény, vétlen gyermekeimet, áldom szeretett nőmet, áldom a császárt – azokat is megáldom, akik elítéltek. Áldom drága hazámat, s kívánom, hogy mielőbb szabad és szerencsés legyen!”

A székesfehérvári vértanúk Klapka 1849. augusztus 3-i komáromi kitörését követően váltak Haynau áldozatává. A kitörés hírére Székesfehérváron felkelés robbant ki, melynek során a népfelkelők fegyveres összetűzésbe kerültek a császáriakkal. A harc résztvevői közül hat fehérvári polgárt fogtak el (Gáncs Pál, Havelka Ferenc, Hübner András, Kuczka Mihály, Uitz Ignác és Varga Mihály), akiket fegyveres lázadásban való részvételért 1849. augusztus 14-én a pesti Újépület mögött lőttek főbe. Emlékükre 1888 augusztusában a városban emlékoszlopot állítottak.

1849. október 6-a előtt Haynau még három, a szabadságharc oldalára átpártolt cs. kir. tisztet végeztetett ki. Hruby Gyula őrnagyot, Görgei volt segédtisztjét és Murmann Sámuel soproni nemzetőr őrnagyot Temesvárott, Ormai Norbert ezredest pedig Aradon. Elrettentésként tovább folyt a polgári lakosság megbüntetése is. Kantsur András református lelkészt azért lőtték főbe, mert egy gerillacsapat nála helyezett el egy császári futártól elkobzott pénzes ládát. Schweitzer József nyomdásznak, és Fülöp György dunavecsei jegyzőnek fegyverrejtegetésért kellett meghalnia. Streith Miklós vértesboglári plébános csupán káplánját, Kőnig Mórt akarta megvédeni a hatóságok önkényétől, mikor elfogták és végül őt ítélték halálra.

1849. október 6-án kezdődött meg a szabadságharc elitjének fizikai megsemmisítése. Ezen a napon végezték ki Pesten Gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt (és Fekete Imre gerillaszázadost). Aradon a honvédsereg 12 tábornoka és egy ezredese vált a szabadságharc mártírjává. Ezt követően október 25-éig további 12 személyt végeztek ki. Báró Perényi Zsigmond az 1848-as országgyűlés felsőházának elnöke volt, aki a Függetlenségi Nyilatkozatot aláírásával is hitelesítette. Csány László és Jeszenák János báró kormánybiztosként tevékenykedett, a fiatal Szacsvay Imre a képviselőház jegyzőjeként részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat megszerkesztésében, s aláíróként is ott szerepelt. Mieczyslaw Woroniecki és Karol’ d Abancourt, valamint Peter Giron külföldiként állt a magyar szabadságharc szolgálatába. Együtt mentek a bitófa alá 1849. október 20-án.

1849. október 26-án – a nemzetközi felháborodás hatására – Bécs kénytelen volt leállítani a kivégzéseket. A nyelvújító Kazinczy Ferenc fiának, Kazinczy Lajos ezredesnek 1849. október 25-i kivégzése után 1850 januárjáig nem volt több halálos ítélet végrehajtás. Ezt követően 1850. január-februárjában még 15 személyt végeztek ki, közülük Ludwig Hauk alezredest, ki a szabadságharc katonai elitjéhez tartozott. Kolosy György honvédszázadost pedig Lamberg altábornagy meggyilkolásával vádolták, azért kellett meghalnia.

Ferenc József 1850 májusában maga mentette fel Haynaut Magyarország teljhatalmú katonai és politikai kormányzóságának tisztéből. 1853-54-ben az önkényuralom elleni titkos szervezkedésért további 21 személyt végeztek ki.

A megtorlás áldozatairól részletesen szól a 2007-ben Hermann Róbert szerkesztésében megjelent Vértanúk könyve.

Az 1849-es megtorlás igazi arca

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. ősz: Kalandos középkor

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra