Rajzolóként lett tudós: László Gyula emléke
2010. március 16. 10:42 Szende László
Képzőművész helyett régész
A külföldi ösztöndíjak leteltével beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre ókeresztény régészet-magyar föld régészete és néprajz szakra. A bölcsészet oktatásának módja azonban nem igazán tetszett neki, a régészeti előadások nagy részét a leletek száraz összehasonlítása töltötte ki. Szerencsére kiváló professzorai is voltak: Gerevich Tibor, Alföldi András, Györffy István személyében. 1935-ben két oklevéllel és doktori diplomával kezében a régészet és a szabad művészi pálya között választhatott.
Végül felülkerekedett benne a kutatói véna, és a múzeumi hivatás mellett döntött. Sokat köszönhetett Fettich Nándornak, akit erős, erőszakos kutatóként, kiváló elemzőként és páratlan rajzolóként jellemzett. Támogatta továbbá Zichy István a Magyar Történeti Múzeum főigazgatója, ő nevezte ki László Gyulát 1936. június 30-ával múzeumi gyakornoknak. A biztos egzisztencia tudatában gondolhatott a családalapításra, Vidra Máriát – Maricát - vette feleségül. A Harriseion-ösztöndíjnak köszönhetően pedig majd féléves „nászútra” mehettek. A személyesen megtapasztalt görög, bizánci és iszlám világ óriási hatást gyakorolt rá.
Hazatérése után bekapcsolódott az ásatásokba, a módszertan rejtelmeibe Fettich vezette be. Az első közös ásatásra a Szolnok megyei Alattyánon, az első önállóra pedig a Pest megyei Kiskőrösön került sor. Itt figyelt fel arra a sírban fekvő, az ég felé fordított vasbaltára, amely a néprajzi analógiák alapján a túlvilági óvó szerepet tölthette be. Igyekezett tökéletesíteni a dokumentációt, bevezette a temetői csontváz-lapok használatát, amelyeken a sír alapadatait rögzítették. Megfigyeléseiben az etnográfia diszciplínáit is hasznosította.
A második bécsi döntést követően Észak-Erdélyben és Székelyföldön rögtön megkezdődött a magyar közigazgatás, oktatás és tudományos élet megszervezése. Kolozsvárra visszakerült a Szegedre telepített I. Ferenc József Tudományegyetem, és létrehozták az Erdélyi Tudományos Intézetet. A tudománypolitika úgy vélte, hogy a régészetnek a honfoglalás kor kutatására kell koncentrálnia, mivel a románok addig leginkább a dák-római feltárásokat szorgalmazták. Először Fettich Nándort kérték fel, de ő nemet mondott, így Zichy István javaslatára a harmincéves László Gyulát nevezték ki az Erdélyi Tudományos Intézethez tanárnak.
A régészeti szakosztály munkatervét ő fogalmazta meg. „Célja Erdély népvándorláskori és főleg az első magyar századokból származó emlékeinek felkutatása és feldolgozása.” Az oktatáson kívül fontos ásatásokban vett részt. Befejezte a Kovács István által elkezdett Zápolya utcai honfoglalás kori temető feltárását, Méri Istvánnal együtt a fő téren előkerült 11. századi sírokat tárta fel. A feltárások egyre inkább megerősítették a „régészeti néprajzba” vetett hitét. Az ilyen leletekre támaszkodva akarta megismerni a honfoglaló magyar nép mindennapi életét.
Ennek legékesebb bizonyítéka "A honfoglaló magyar nép élete" című könyve, amely 1944-ben jelent meg. László nemcsak a feltárt tárgyak formáját vizsgálta, hanem igyekezett megállapítani azok használatát, megismerni az eszközökkel dolgozó embert és a társadalmat. Visszaemlékezése szerint a munkával két hónap alatt végzett. Az alapötlet egy Veres Péterrel való beszélgetés során született, az előzmények pedig még egyetemi tanulmányaira vezethetők vissza. Györffy István az alapos doktori értekezésére – „Adatok az avarkori műipar ókeresztény kapcsolataihoz” – azt mondta, hogy „nem ezt várjuk tőled Gyuluka. Eleven kapcsolataim a néprajz klasszikusaival megóvtak attól, hogy kiherélt tárgyfétis imádó legyek a régészetben”. Püski Sándor az 1944-es könyvnapra jelentette meg a kötetet, az első kiadás pár hét alatt elfogyott.
1941-1942 telén Fettich Nándorral speciális küldetésben vett részt. A magyar kormány megbízásából a németek által megszállt Kijevbe utaztak, ahol a múzeumi anyag feltérképezésében vettek részt. Johann Reinerth, a Reichsamt für Vorgeschichte vezetője elsősorban a germán leletek meghatározásában számított a két szakemberre, ők inkább a magyarokhoz köthető tárgyakra koncentráltak. A szaknyelvet gyorsan elsajátították, a magyar vonatkozású emlékeket lerajzolták, lefényképezték. Jó kapcsolatot tudtak kialakítani az ukrán muzeológusokkal, mivel László és Fettich – a németekkel ellentétben – nem rabolták el a műtárgyakat. A két régész nagyon gazdag anyagot ismert meg, tervbe vették a kutatások kiterjesztését.
A kijevi út azonban 1945 után komoly tehernek bizonyult, olyannyira, hogy az itt szerzett ismeretekre László Gyula tudományos munkáiban csak ritkán hivatkozott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
