A vásárcsarnok intézménye
2009. december 15. 22:00 Balázs Bálint
Rendnek és rendszernek kell lennie
Törvényi rendelkezés híján az átadáskor a fővárosi tanácsi szabályrendeletben határozott a csarnoki üzemszervezetről. A határozat egyértelműen egy komplex gazdasági, közigazgatási és közegészségügyi intézmény elindulásáról szól, amely csak afféle alkatrészként tekinti a központi és kerületi csarnokokat.
A kerületi csarnokok a beszerzést a központi csarnokon keresztül intézték. A valódi intézményi hátteret a hatósági közvetítés rendjének meghatározása jelentette; a közvetítés a termelők központi csarnokba küldött árujának értékesítését és mihamarabbi elszámolását jelentette. Varga Judit kutatásaiból tudjuk, hogy a becsomagolt árut a főfelügyelő az illetékes hatósági közvetítővel kiváltatta, aki a termék közfogyasztásra való alkalmasságának megvizsgáltatása után nyilvános árverés útján adta el az árut. A vásári időben tartott árverések kezdetét harangszóval jelezték. A közvetítők árverési jegyzéken kötelesek voltak feltüntetni az áru tulajdonosának nevét, lakhelyét, az áru beérkezésének napját, az áru nemét, mennyiségét, minőségét, az árverés óráját, az elért árat és végül a vevő nevét és lakcímét. A közvetítésért szedhető legmagasabb díj az eladási ár legfeljebb 8%-át tehette ki. A hatósági közvetítő munkájával szemben az elszámolási értesítő kézhezvételétől számított öt napon belül lehetett panaszt emelni a főfelügyelőnél.
A vásárcsarnoki intézményrendszer alapszempontja a jövedelmezőség. A nagyban való adás-vételen kívül természetesen a kiskereskedelem számára is berendeztek árusító-helyeket a Nagycsarnok épületében. A négy detailcsarnok pedig kizárólag a kicsiben történő árusítás színhelye volt. A kerületi csarnokok - a Rákóczi téri kivételével - háromemeletes bérházak közé épültek, így kisebb helypénzt, olcsóbb árakat tettek lehetővé. A vásárcsarnokokban az árusítóhelyek, boltok, vendéglők, raktárak, hűtőrekeszek béreiből és egyéb tarifákból származó bevétel kétszeresen felülmúlta a fenntartási és működési költségeket. Sipos András értékelése szerint a csarnokok jövedelmezősége így megfelelt a befektetett kölcsöntőke annuitásának.
A csarnokok ár- és minőségellenőrzött módon, koncentráltan jelenítik meg az élelmiszert. Ennek forgalomgeneráló hatása látványos eredményekre vezetett: két évtizeden belül megnégyszereződött a budapesti élelem felhozatal. Kiterjesztették országos méretűre a fővárost élelemmel ellátó térséget.
Impozáns külsejük és kulturált bevásárlási körülményeket biztosító elrendezésük miatt a csarnokok civilizatorikus, a higiéné fontosságát tudatosító közintézmények lettek. A hálózat túlélte a világháborút, egyedül a Rákóczi téri csarnok szenvedett háborús károkat. Az épületek állaga így is leromlott, eredeti berendezésüknek itt-ott nyoma veszett, forgalmuk csökkent, s a nyolcvanas évekre a teljes helyreállítással kellett szembenézniük.
A századfordulós vásárcsarnoki funkció a felújításkor a Klauzál téri és a Batthyányi téri csarnok kivételével megmaradt. Vadas Ferencet idézve „a csarnok mint épülettípus alapvetően beváltotta a rendeltetését, a hálózat pedig később újabb elemekkel bővült: a Lehel téri, a Fény utcai, a Fehérvári úti, és a Bosnyák téri egységekkel.”
A sikeres intézmény sokrétű teljesítményeinek bemutatására 2005-ben az Ernst Múzeumban rendezett vásárcsarnok kiállítás méltán választotta a Minőségét korlátlan ideig megőrzi alcímet.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
