Múlt-kor.hu

Koncepciós perek az 1956-os forradalom után

Koncepciós perek az 1956-os forradalom után

2008. november 6. 08:54 Nőt Bálint

1956. november 4-ét követően a Kádár János vezette kormány, a párt, valamint a szovjet vezetés együttműködésével megkezdte Magyarországon a "rend" helyreállítását. A következőkben az ismertebb Nagy Imre-per helyett dr. Szilágyi József büntetőeljárásán keresztül mutatjuk be, milyen jogszabályokkal segítették elő a politikai-ideológia rend helyreállítását.

A koncepciós jellegű pereket megalapozó jogszabályok

Az 1956-1963 között lezajlott politikai pereket nem lehetett volna lefolytatni az akkor hatályos büntető anyagi és eljárásjogi szabályok kiegészítése nélkül. A kor „törvényalkotója”, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az egyszerűség kedvéért kivette ezt a terhet az Országgyűlés hatásköréből és törvényerejű rendeleteket alkotott. A koncepciós jellegű pereket a következő rendeletek segítették:

1. Az 1956. évi 22. törvényerejű rendelet az egyes bűncselekmények tekintetében a büntetőeljárás egyszerűsítéséről. A megalkotott szabály alapján vádirat nélkül volt bíróság elé állítható, akit szándékos emberölés, rablás, lőfegyver jogtalan használatával elkövetett bűntett miatt értek tetten. A rendelet a gyakorlatban nem került alkalmazásra.

2. Az 1956. évi 28. és 32. törvényerejű rendelet vezette be a rögtönítélő bíráskodást. A rögtönítélő bíráskodás hatálya kiterjedt a gyilkosságra, a szándékos emberölésre, a gyújtogatásra, a rablásra, a fosztogatásra, a 100 főt meghaladó állandó dolgozóval rendelkező közérdekű üzemek vagy a közösség életszükségleteinek ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett bűntettekre, illetve e bűntettek kísérleteire, továbbá lőfegyver, lőszer, robbanóanyag, robbanószer engedély nélküli birtoklására. Valamennyi felsorolt bűncselekményre a bíróság akár halálbüntetést is kiszabhatott. A rögtönítélő bíróságok fennállásuk alatt 70 halálos ítéletet hoztak.

3. A 6/1956. kormányrendelet tartalmazta a rögtönbíráskodás részletes szabályait. Az eljárás leghosszabb időtartama háromszor huszonnégy óra lehetett, az eljárás a szóbeliségre és a nyilvánosság teljes kizárására épült. A tárgyaláson az ügyész szóban terjesztette elő a vádat, a bíróság ítélete ellen fellebbezésnek nem volt helye. Az elítéltet kegyelemre az eljáró bíróság ajánlhatta, ám amennyiben úgy látta, az elítélt nem jogosult a kegyelemre, a büntetést az ítélet kihirdetését követő két órán belül végre is hajtatta.

4. Az 1957. évi 4. törvényerejű rendelet foglalta magában a gyorsított büntetőeljárás szabályait. A rendelet következtében a megyei bíróságokon és a fővárosi bíróságon létrejöttek az úgynevezett külön tanácsok. Hatáskörükbe az államrend elleni szervezkedés, a lázítás, a hűtlenség, a betöréses lopás és a közlekedés szándékos veszélyeztetése tartozott.

5. Az 1957. évi 25. törvényerejű rendelet alapján állították fel a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát. A Tanács egy hivatásos bíróból és négy ülnökből állt. A kor sajátossága, hogy a népbírákat a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Intéző Bizottsága választotta. Az 1957. április 6-án megtartott szavazáson a Népbírósági Tanács tagja lett Bíró Mihály cipész, Rudas Ernő asztalos (később Csepelen párttitkár), Massi Lajos hentes, Lakatos Péterné a Budapesti Pártbizottság függetlenített agitációs és propaganda előadója. A legfőbb ügyész itt emelhetett vádat, valamint a Legfelsőbb Bíróság elnöke első fokon bármilyen ügyet ide utalhatott, illetve vádirat nélkül bárkit a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa elé állíthatott. Alkalmazhatók voltak a gyorsított eljárás szabályai, a Népbírósági Tanács előtt bármilyen első fokon eljáró bíróság által hozott ítéletet megfellebbezhettek, és a vádlott javára bejelentett fellebbezés esetén is fennállt a lehetőség, hogy a bíróság a vádlottra súlyosabb, akár halálos ítéletet szab ki.

6. Az 1957. évi 34. törvényerejű rendelet hozta létre a megyei népbíróságokat és a fővárosi népbíróságot. Budapesten kívül Győrben, Pécsen, Miskolcon és Szegeden működött népbírósági tanács. A népbírósági tanács egy hivatásos bíróból és két népbíróból állt. A népbírósági tanácsok halálbüntetést, életfogytig, illetve öttől tizenöt évig terjedő börtönbüntetést szabhattak ki. A megyei népbírósági tanácsok 1958 tavaszára befejezték tevékenységüket.

Az MSZMP és az Igazságügyi Minisztérium először 1959-ben tárgyalt a népbírósági tanácsokról szóló jogszabályok hatályon kívül helyezéséről. Erre 1961-ben került sor a Nezvál Ferenc igazságügyi-miniszter által javasolt módon, azzal, ha a helyzet úgy hozza, azonnal hatályba léptethetők lesznek.

Az igazságszolgáltatás szerveinek személyi átalakulása az 1956-os események után

A koncepciós jellegű perekben résztvevő bírók, ügyészek nehezen tudtak megfelelni a felső vezetés által szabott szűk határidőnek. Ennek oka, hogy 1957. májusára 20 személyt leváltottak az Igazságügyi Minisztériumban, 54 bírót, 18 fogalmazót és 16 közjegyzőt bocsátottak el, szinte valamennyi esetben nem kielégítő politikai magatartásuk miatt. A „létszámcsökkentés” végbement az ügyészségen is. Ellenforradalmi tevékenység miatt 14 ügyészt és 14 nyomozót bocsátottak el, a Legfőbb Ügyészség 4, a Fővárosi Ügyészség 2 ügyésze lemondott állásáról, 15 ügyész, 8 előadó ügyész, és 8 nyomozó elhagyta Magyarországot. „Leépítés” címén további 56 nyomozót és 27 előadó ügyészt bocsátottak el.

A bíróság és a bírák helyzetét jól illusztrálja azon feljegyzés, amit a Legfelsőbb Bíróság elnöke készített 1957. január 28-án Marosán György államminiszter részére. Ebből kiderül, hogy dr. Domokos József szerint az ellenforradalmat követő megtorló intézkedések és a koncepciós jellegű perek lefolytatásához szüksége van nem csak a büntető, hanem a polgári ügyekkel foglalkozó bírókra is. Ezt egyrészt azzal magyarázta, hogy a Legfelsőbb Bíróság létszáma az 1956-os eseményeket követően 47 főről 37 főre csökkent, így megnőtt a bírák terhelése, amit a gyors ügyintézési elvárás is megnehezít. Másrészt ideológiai szempontból is fontos, mivel pont az 1956. október 23-a és november vége között a Legfelsőbb Bíróságon lezajlott események miatt ne legyen olyan bíró, aki kimarad az ítélkezésből és ezáltal jogot formálhat arra, hogy fellépjen azon bírák ellen, akik vállalják a politikai felelősséggel járó büntető ügyeket is. A feljegyzés vége kimondja: „ Annak a bírónak pedig (...) aki a bírói feladata körébe tartozó bármilyen munka elvégzését megtagadja, a bírói testületben nincs helye.”

Mivel a Nagy Imre és társai ellen indított büntetőeljárás a Legfelsőbb Bíróságon került lefolytatásra, így célszerű kitérni a magyar igazságszolgáltatás legfelsőbb bírói fórumán lezajlott személycserékre. Az 1956-os események során október 30-án alakult meg a Legfelsőbb Bíróságon a „forradalmi bizottmány”, aminek hat bíró lett a tagja: dr. Jeszenszky Ferenc, mint a bizottmány elnöke, dr. Siklósi Gyula, dr. Csillag István, dr. Vörös Imre, dr. Gréczy Kálmán, dr. Kulcsár Kálmán. A bizottmány már november elején szorgalmazta azon bírák felmentését, mint dr. Domokos József, dr. Vida Ferenc, dr. Molnár László, akik 1956 előtt részt vettek koncepciós jellegű perekben. A bizottmány november 4-e után is folytatta tevékenységét, és november 14-én levélben fordult a Minisztertanács felé, melyben kérték dr. Domokos József felmentését. Kérelmüket az elnök korábbi tevékenységével indokolták. Dr. Domokos ugyanis 1953-ig, mint legfőbb ügyész, azóta mint a Legfelsőbb Bíróság elnöke hűen követte a párt és a kormány elvárásait, ezért pártatlansága megkérdőjelezhető.

1956. november 26-án a „forradalmi bizottmány” átalakult „végleges forradalmi bizottmánnyá”. A „végleges forradalmi bizottmány” azonban nem sokáig tudta folytatni tevékenységét, mivel a Minisztertanács 1958. december 6-án kiadott határozatával elrendelte megszüntetését, egyben december 27-ei hatállyal a tagokat állásukból felmentette. Ezzel a tagok - akikhez dr. Kulcsár Kálmán kilépésével dr. Benkő Gyula csatlakozott - munkaviszonya megszűnt. 1956. december 11-én a rögtönbíráskodás bevezetésével egyidejűleg dr. Nagy Miklós, dr. Mészáros Ágoston, dr. Kulcsár Kálmán megtagadva a bíráskodás ezen formáját és benyújtotta lemondását. A Minisztertanács 1957. február 1-jén kiadott a közigazgatási bíráskodás felszámolását kimondó határozatával párhuzamosan a Legfelsőbb Bíróság létszáma ismét csökkent. A még 1956. november 2-án formálisan újjáalakuló Közigazgatási Bíróság két aktív tagját, dr. Feri Sándort és dr. Vörös Józsefet azonnali hatállyal felmentették állásából. Velük együtt a bírói kar létszáma 1957. február 15-ére 19 fővel csökkent. Ezért megkezdődött a bírói kar feltöltése, ez azonban nem ment könnyen, mivel a tisztségre felkért bírók közül sokan egészségi állapotukra hivatkozva visszautasították a poszt elfogadását.

A bíróságok 1956-tal kapcsolatos tevékenységét először Jászai Dezső az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője foglalta össze 1957. április 16-án. Szerinte „az ellenforradalmi jelleg világos felismerésének hiánya és a nemzeti forradalom feltételezése alakított ki olyan ítélkezési nézetet, hogy ezen cselekmény elkövetőivel szemben békésen, megértően kell eljárni.” Ezért szükségesnek tartotta a jóval szigorúbb ítéletek meghozatalát. 1957. szeptemberében készítette el az Igazságügyi Minisztérium a bíróságok működéséről szóló jelentését, amiben a felállított népbíróságok ítélkezési tevékenységét vizsgálta. Az eredmény kedvező képet mutatott a négy megyei népbírósági tanács ítélkezési gyakorlatáról, viszont bírálta a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, mivel a megyei népbírósági tanácsok jelezték, hogy sok esetben enyhítette az eléjük került ügyet. Így került sor az Igazságügyi Minisztérium 1957. december 12-én kelt leiratára, amiben bírálta a Fővárosi Bíróság elnökét és követelt nagyobb szigort.

A politikai perek többségének lezárását követően dr. Lee Tibor a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának elnöke 1958. június 10-én beszámolójában a következőket írta: „Külön ki kell emelnünk a Legfelsőbb Bíróság II. fokon ítélkező népbíróságainak kemény ítélkezési gyakorlatát. 21 esetben változtatták halálbüntetésre az első fokú bíróság - többségében rendes bíróság - által hozott, életfogytig tartó vagy határozott időtartamú szabadságvesztés büntetéseket, ezzel is példát mutatva, hogy államunk a proletárdiktatúra elnyomó funkciója során, irgalom nélkül le kíván számolni mindazokkal, akik (...) a burzsoá restauráció reményében 1956 őszén reánk törtek.” Kahler Frigyes e szavakat „a magyar igazságszolgáltatás örök szégyenének nevezte.”

A legfőbb ügyész 003/1957. számú utasítása kiemelten kezelte azokat a bűncselekményeket, amikkel szemben halálos ítéleteket kellett kiszabni. Az utasítás szerint minden egyes olyan ügyről amiben halálos ítélet volt várható értesíteni kellett a Legfőbb Ügyészséget. Ezentúl, ha az eljárás során a bíróság mégsem halálbüntetés kiszabását mondta ki, akkor az ügyésznek azonnal fellebbeznie kellett a halálbüntetés kiszabása érdekében. Az ügyvédek szerepét a büntetőeljárásban az 1951. évi III. törvény a Büntető perrendtartásról (Bp.) szabályozta. E szabályok voltak érvényben az 1956-1958 között megtartott politikai pereknél is. A Bp. ott, ahol lehetett gátolva a védelemhez szükséges feltételek megteremtését, csorbított a védő jogain. A Bp. 52.§-a értelmében a nyomozási szakaszban a védő „az ügy iratait a bíróságnál és - „ha az eljárás sikerét nem veszélyezteti”- a nyomozás során is megtekinthette.” Érdemes kitérni erre a nem ok nélkül beiktatott mondatrészre. Ha tehát a nyomozási szakaszban az ügyiratokba való betekintés a terhelt számára pozitív, ám az eljárásra és a mögötte álló politikai érdekekre nézve hátrányos lenne, a védő „kizárható” a nyomozási szakaszból. A nyomozás sok esetben titkosan zajlott a védő, továbbá a védelem eszközeinek teljes megkerülésével.

A tárgyalási szakban már megnyíltak a védő jogai. A bíróság azonban gyakran tartott vissza adatokat és információkat, sok esetben a védő nem tekinthetett bele az iratokba, hanem a tanács vezetője jelölte ki számára azokat a dokumentumokat, amiket elolvashatott és felhasználhatott. Ahol a védő rendelése kötelező volt, ott az eljáró tanács elnöke egy „Jegyzékből” választotta ki őt. Az eljárás felettébb aggályos volt, hiszen ez által már a védőrendelés pillanatában tudták a védő milyen szakmai kvalitásokkal rendelkezik, illetve szakmai kvalitások hiányában eleve alkalmatlan lesz a védői pozíció betöltésére. A „Jegyzék” természetesen erősen politikai - ideológia töltetű volt, mivel ide csak olyan ügyvédek kerültek, akik megfeleltek a kor támasztotta feltételeknek.

Nezvál Ferenc egykori igazságügy-miniszterrel 1987-ben készített interjú ad némi támpontot a bírók és ügyészek helyzetéről. „(...) Összehívtam az Igazságügyi Minisztériumba az ügyészséget és az Igazságügyi Minisztérium volt vezetőit. (...) sorba állítottam az ügyészeket meg a bírókat, hogy ki akarja vállalni a statáriumot. A fele azt mondta, elmegy haza, megkérdezi a feleségétől, hogy mi a véleménye. (...) A másik pedig azt mondta, hogy nem vállalja. Mondtam: „Akkor holnap reggel jöttök, hozzátok a régi ruhátokat, és el vagytok bocsátva”. (...) És akkor én másnap elbocsátottam az ügyészeket. (...) Meg a bírák egy részét, akik nem akarták vállalni. (...)” Az interjúból kiderül, hogy mind az ügyészség mind a bíróság tagjait megosztották az 1956-os események és egyáltalán nem tartották elfogadhatónak a párt akaratát leképező miniszter megtorló intézkedéseit. Annak ellenére sem, hogy tudták már készülőben vannak a párt akaratának jogszabályi keretet adó törvényerejű rendeletek.

A büntető ügyek többsége 3 csoportra osztható: izgatás [verbális izgatás - olyan kijelentések mint például „a kommunistákat nem kell kímélni, fel kellene akasztani őket”, nem verbális izgatás - jelképek (vörös csillag, szovjet emlékművek), továbbá Sztálin és Rákosi műveinek megrongálása], a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel, illetve szervezkedés kezdeményezése vagy támogatása, tiltott határátlépés.

A Marosán György államminiszter részére az ellenforradalmi büntetőügyekkel kapcsolatban készített feljegyzés hűen tükrözi a kor igazságszolgáltatásának ellentmondásait. A feljegyzés készítője a forradalomban részt vett embereket a következőképpen jellemezte: az ellenforradalom „eszmei és gyakorlati mozgatói és irányítói a múlt rendszer levitézlett uraiból, deklasszált és huligán elemeiből, a szokásos bűnözőkből és néhány, osztályát eláruló személyből tevődtek ki.” Eszerint „az ellenforradalmi perek végre lerántották a leplet az ellenforradalmárok, igazi és végső célkitűzéseiről. Arról, hogy Magyarországot ismét a kapitalisták és a földesurak Magyarországává akarták változtatni, hogy hazánkban ismét fasiszta diktatúrát akartak bevezetni, sőt egyesek a királyság visszaállítására is gondoltak.” A feljegyzés készítője a büntetőperek átfogó értékelésével kapcsolatban kiemelte, hogy a meghozott ítéletek teljes egészében lefedik a párt és a kormány által támasztott igényeket és pontosan letükrözik mindazon elvárásokat, amiket a bíróságtól elvártak. Ezek szerint a kiszabott büntetések megfeleltek a párt és a kormány által előirányzott megtorló intézkedéseknek.

A feljegyzéshez mellékelt táblázat értelmében 1956. novembere és 1958. október 1. között 16798 embert ítéltek el, ebből 4640-et államrend elleni szervezkedés, 4839-et izgatás, 2811-et fegyverrejtegetés, 4026-ot tiltott határátlépés, 482-őt egyéb Népköztársaság elleni bűntett miatt. Továbbá 1956. novembere és 1958. július 1. között jogerősen 10634 embert sújtottak börtönbüntetéssel. Ebből 1 éven alul 6797, 1-5 év között 2791, 5-10 év között 613, 10 év és ezen felül 368, életfogytig 65 elítélt került börtönbe. Ezen túlmenően 1956. novembere és 1958. október 7-e között ellenforradalmi bűntett miatt 206 vádlottat ítéltek halálra. A felsorolt adatokat egy összegző táblázat a következőképpen árnyalja: 1956-1959 között 35 ezer ember ellen indult büntetőeljárás, 26 ezer ember került bíróság elé, 22 ezer embert ítéltek el. 1959-1960 között 13 ezer ember került internáló táborba, 10-20 ezer emberre terjedt ki a lakhelytől való kitiltás, valamint az állásból fegyelmi eljárással történő elbocsátás, és 341 embert végeztek ki.

Dr. Szilágyi József büntetőeljárása

Az 1956-os forradalomban Szilágyi József szerepét Vásárhelyi Miklós a következőképpen jellemezte: „Hallottam, hogy a műegyetemisták mozgósításában és arra való ösztökélésében, hogy felvonulást rendeznek, Jóskának igen nagy szerepe volt. Többször felszólalt és a követelések megfogalmazásában is jelentős szerepe volt. (...) Szilágyi Jóskáék Kopácsival külön központot állítottak fel, kezdték a delegációkat szervezni, amik mentek az Öreghez, hogy rábírják ennek a politikának megváltoztatására. (...) Nagy Imre őrzője és védelmezője volt. Ő szűrte meg, hogy Nagy Imre kivel, hogyan találkozzon.”

Az előzetes letartóztatás alatti vizsgálat során Szilágyi József megtagadta a válaszadást, mivel szerinte: a per koncepciós jellegű, kihallgatása a Nagy-per megalapozását képezi, rendelkezik jugoszláv menedékjoggal, és Kádár János biztosította a Nagy-csapatot, hogy nem fog büntetőeljárást indítani. A vizsgálati dossziékból az is egyértelműen látszik, hogy Szilágyi mindvégig józanul, és egyenesen fogalmazott, illetve midvégig kihangsúlyozta Kádár János ellentmondásos szerepét is a perben.

Október 22-ével összefüggésben a következőket mondta: „(...) Nem én vagyok a szovjetellenes, hanem ők. Parasztosan fogalmazva: miért viselkednek úgy, hogy viselkedésük elmondása alkalmas legyen a szovjetellenes hangulat keltésére. Miért nem úgy viselkednek, hogy szovjetbarát tüntetés kezdődjék cselekedetük ismertetésekor. Ha nem küldenek csapatokat más országok függetlenségének eltiprására, nem kellene attól tartani, hogy szovjetellenes hangulat üti fel a fejét ezen cselekmények megemlítésére. (...) A szocializmus megszületésénél lehet bába az erőszak, egyébként az erőszak a szocializmus megölője. A sztálinisták tehát, amikor a szocializmus megmentéséről beszélnek és ennek érdekében fegyveres beavatkozást helyesnek próbálják beállítani, lecsúsznak a marxizmus alapjáról. A példa nem mellettük, hanem ellenük bizonyított. (...) A sztálinisták a magyar ügy kapcsán is óriási kárt okoztak hazánknak, de a szocializmus, a haladás ügyének egyaránt.”

Mindezek alapján Szilágyit a következőkkel vádolták:

- 1956-tól Nagy Imre belső politikai köréhez tartozott és ellenséges politikai nézeteket vallott,
- Az 1956-os kecskeméti eseményeken lázított a párt és a kormány vezetése ellen,
- Október 22-én a közel 5000 fős műegyetemi tömeg előtt két alkalommal is lázító, az államrend elleni nyílt, tömeges fellépésre buzdító beszédet tartott. Tette ezt, amikor az egyetem vezetése éppen lebeszélte a hallgatókat a tüntetésről. A szovjetellenes megjegyzések hatására újból ellenséges lett a hangulat,
- Október 22-23-án Kopácsi Sándort rávette a tüntetés támogatására,
- Október 23-29-e között ellenforradalmi központot szervezett,
- Kezdeményező szerepe volt Nagy Imre véleményének radikális megváltoztatásában,
- Október 29-november 4-e között titkárként segítette az ellenforradalmi célok megvalósítását.

A legfőbb ügyész által a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsához megküldött vádirattal kapcsolatban Szilágyi levelet írt a Legfelsőbb Bíróság Elnökéhez. A vádirattal kapcsolatos észrevételeit négy pontban foglalta össze.

Az I. pontban utalt a magyar és a jugoszláv kormány között 1956. november 22-én kötött megállapodásra, ami alapján Kádár János vállalta, hogy a követségen menedékjogot szerzett személyeket a november 4-e előtt elkövetett cselekményeiért nem vonja felelősségre. Egyértelmű, hogy Kádár csalárd módon járt el, ugyanis már a megkötés pillanatában előre tudta, nem fogja betartani az abban tett ígéreteket. Véleménye szerint továbbra is rendelkezik jugoszláv menedékjoggal. Bízik a Legfelsőbb Bíróságban, hogy nem fog együttműködni a szovjet pártvezetők utasításait követő magyar kormánnyal és igazságot szolgáltatva megtagadja a tárgyalás tartását.

A II. pontban Szilágyi a per koncepciós jellegére utal, ami alapján a vádirat nem ér semmit. A legfőbb ügyész által elkészített vádirat nem tartalmazza az események teljes láncolatát, csupán azokból önkényesen kiragad néhány részletet. Az események teljességéhez tartozik, hogy nem volt ellenforradalom és nem is annak indult. Az egész alapja az emberek, munkások fellépése volt, akik Nagy Imre és társaihoz hasonlóan már megelégelték a rákosi és a sztálini ideológiából eredő katasztrofális következményeket. A változás, változtatás igényét a Budapesten tartózkodó szovjet követ is belátta. Egészen a Moszkvába való szökésük előtti percig a változás valamennyi pontjával egyetértett Kádár János és Münnich Ferenc is. A helyzet válságosra fordulását maguk a szovjetek provokálták, azzal, hogy Hruscsov beleegyezésével a szovjet tankok százával lepték el a magyar határt, azaz nyíltan beavatkoztak Magyarország belügyeibe. Ez gerjesztette a népharagot és Nagy Imre döntését, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. A helyzet rosszabbodásához Münnich Ferenc belügyminiszter is hozzájárult, aki ahelyett, hogy a helyzet normalizálódásában segített volna, elhagyta az országot.

Tény, hogy sem Szilágyi, sem Nagy Imre kezdetben nem támogatta a többpártrendszert. Szilágyi egy szocialista kormányt akart, ami a képes lesz az országot rossz helyzetből kiemelni és a szocializmus irányába terelni. Mindezt alátámasztva kiemelte: (...)„ Hruscsov, Kádár és társai hiába akarják a tömegek rokonszenvét és szeretetét tankkal és szuronnyal helyettesíteni (...) ebből soha sem lesz egyéb, csak még nagyobb baj.(...) A mi kísérletünkből még lett volna szocializmus, persze idővel és kemény munka árán ‘nem hipp-hopp terülj asztalkám módjára’.” (...)

A III. pontban Szilágyi az 1956-os események kapcsán betöltött szerepét kérdőjelezte meg. A vádiratban leírt 1956-ot megelőző eseményekről a legfőbb ügyész nem rendelkezik kézzel fogható bizonyítékkal, azok az állítások, amik a vádiratban szerepelnek nem felelnek meg a valóságnak. A titkári poszttal kapcsolatban kijelentette, a tisztség betöltése alatt nem tárgyalt a Nagy Imrét felkereső személyekkel, azokkal kizárólag időpontot egyeztetett. A IV. pontban kérte Kádár János, Münnich Ferenc, Lukács György, Oszkó Gyula, Mohácsi Károly, Buda Gáspár és Dallos Ferenc tanúként történő meghallgatását. Szilágyi elmondása szerint főleg Kádár János és Münnich Ferenc jelenléte volna fontos, mivel ők Moszkvába való menekülésük előtt egyetértettek a Nagy Imre-vezetéssel. Kádár János és Münnich Ferenc jelenléte nélkül „az egész tárgyalás szememben sokat veszít komolyságából.”

A tárgyalás

Az első tárgyalást dr. Radó Zoltán vezette, aki a tárgyalás Szilágyival foglalkozó részébe nem sokat szólt bele. Szilágyi beszédét csak öt-hat alkalommal szakította meg, akkor is csak kérdést tett fel, ami inkább a lényegre szorítkozást akarta elősegíteni, mintsem a vádlott megzavarását.

Vallomásának első felében a Műszaki Egyetemen történteket ismertette. Elmondása szerint október 22-én este valóban ott volt a Műszaki Egyetemen, ahol miután észrevette, hogy a két kar hallgatói gyűlést tartanak ő is csatlakozott hozzájuk. A hallgatói felszólalásokból egyértelműen kiderült, hogy október 23-ára tüntetést akarnak szervezni. Ezek után kért szót Szilágyi, ismertette a Lengyelországban lezajlott eseményeket. Szerinte Magyarországon is célszerű lenne a lengyel mintát követni. Ott a pártvezetésből eltávolították azokat, akik a lengyel helyzet kialakulásában részt vettek és Gomulka vezetésével új hatalmi centrum jött létre. Ezt a korábbi vezetés nem hagyta annyiban és szovjet fegyveresek segítségével beavatkozott a békés átmenetbe. Itt egyértelműen párhuzamot vont a lengyel és a magyar viszonyok között, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon a helyzet Nagy Imre hatalomra kerülésével változhat meg. Aznap este órái után még egyszer felszólalt a gyűlésen. Ekkor kijelentette, a hallgatók által írt 14 pont Nagy Imréhez történő eljuttatása nem sokat ér, miután amíg Nagy Imre nincs hatalmon, addig nem tud mit tenni. Ehhez pedig tüntetés kell, így annak megtartásának szükségességét megerősítette.

Az elnök kérdésére, miszerint a diákok tüntetési szándékáról mikor értesítette Kopácsi Sándort, azt mondta, hogy másnap délelőtt, miután beszélt Nagy Imrével – aki ellenezte a tüntetést, kereste fel Kopácsit, és kérte „a provokatív elemeknek a közbelépése meg ne zavarja a tüntetést. Ő ezt ígérte is.” Titkári posztjával kapcsolatban kijelentette, hogy ezen tisztség betöltése során követekkel és az Írószövetség tagjaival találkozott, de ezek a találkozások pusztán formaiak voltak, a tárgyalás érdemi részét Nagy Imrével folytatták le. 1956. október 27-e és november 4-e között forradalmi küldöttséggel csak egy alkalommal találkozott. A küldöttséget egy „Angyal” nevű ember vezette, de ebben az esetben sem lépte túl a formalitásokat. Az 1956 nyarán a Petőfi-körben tervezett felszólalásában is a rákosista és a sztálinista út elhagyását kívánta javasolni, amihez felhasználta Nagy Imre „Harcban a lenini eszmékért” című munkáját. De a felszólalás tisztázatlan okok miatt elmaradt.

A kihallgatás második felében a kérdező szerepét a legfőbb ügyész képviseletében eljáró ügyész töltötte be, aki az utcai harcokkal, illetve a Nagy Imre-csoporttal kapcsolatban tett fel kérdéseket. Az utcai harcok kitöréséért és a polgári áldozatokért egyértelműen az ÁVH-t és az itt állomásozó, majd később behívott szovjet csapatokat tette felelőssé. Visszautasította a Nagy Imre csoportra vonatkozó ügyészi állításokat és kijelentette, a Nagy Imre csoportot nem lehet zártan kezelni, ahhoz bárki csatlakozhatott. A tárgyalás ezen pontján szólalt fel a részére kirendelt ügyvéd dr. Zalán Kornél, aki, hogy egészen más irányba terelje a tárgyalás menetét, röviden ismertette Szilágyi életét, utalva kommunista múltjára. Ami sikerült, mert ezután a vádlottnak először védője, majd Nagy Imre tett fel kérdéseket.

Szalma József rendőr alezredes osztályvezető jelentéséből (Jelentés 1958. március 28. Budapest [Belügyminisztérium II/B. osztály]) kiderül, hogyan jutott el Domokos elvtárs, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Szalai József a legfőbb ügyész I. helyettesével és Jáhner - Bakos miniszterelnök-helyettesekkel arra az álláspontra, hogy Szilágyi ügyét a többi vádlottól elkülönítetten kell tárgyalni.

„(...) a Legfőbb Ügyész indítványozza a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsánál Szilágyi József vádlott ügyének elkülönítését. Az indítvány rövid indokolása az lesz, hogy az ügyben szereplő valamennyi vádlott ügyében szükségessé vált a bizonyítás kiegészítése, kivéve Szilágyi József vádlottat, akinek ügyében a kérdések tisztázottak. (...)” Az idézett rész „az lesz” szókapcsolatából kiderül, hogy a legfőbb ügyész egyértelműen el fogja fogadni az álláspontot és megteszi a szükséges javaslatot.

„(...) Ennek alapján a Népbírósági Tanács zárt ülésen hozott végzéssel helyt ad a Legfőbb Ügyész indítványának és Szilágyi József ügyét elkülöníti.(...)” A „helyt ad” kifejezés egy még meg nem valósult, de már egy előre lejátszott eljárást jelöl.

A Legfelsőbb Bíróság elnöke kijelentette, amennyiben az ügyészség az indítványt április 1-ig előterjeszti vállalja az ügy április 15-éig történő lezárását. A tanácselnöki posztra - dr. Radó Zoltán betegsége miatt - dr. Vida Ferenc, dr. Mecsér József, dr. Borbély László neve merült fel. A legfőbb ügyész 007092/1957. szám alatt benyújtott indítványa alapján a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa kitűzte a tárgyalás időpontját 1958. április 16-ára, 9 órára. Dr. Vida Ferenc a tanács vezetője egyúttal megidézte a terheltet és védőjét.

A második tárgyalást már dr. Vida Ferenc vezette, aki a felső vezetés igényeit kielégítve nem hagyta érvényesülni Szilágyi Józsefet. A második tárgyalás alapvetően két részre bontható, egyrészt Zalán Kornél védőbeszédére, másrészt Szilágyinak az „utolsó szó jogán” elmondott felszólalására.

Zalán Kornél védőbeszédében a védelmet a következő pontokra építette: egyrészt a kecskeméti találkozón nem valósult meg a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés, másrészt a Műszaki Egyetemen már a Szilágyi előtt felszólaló szegedi küldöttek megteremtették a tüntetéshez vezető hangulatot, így az azt követő Szilágyi-féle felszólalás a kialakult helyzeten nem változtatott, harmadrészt a tüntetéssel kapcsolatban rávilágított arra, hogy egy ilyen fokú fellépés túlmutat a Kopácsi vezette Rendőrkapitányság hatáskörén, sőt a tüntetést október 23-án a Belügyminisztérium is engedélyezte. Ezek alapján a vádlott „ törekvése az volt, hogy a becsületes tömegekről a huligán, fasiszta elemek leválasztódjanak.” Zalán védőbeszédének végén kérte a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, hogy az ítélet meghozatalánál vegyék figyelembe Szilágyi kommunista múltját, szangvinikus természetét, és azt a zavaros politikai helyzetet, ami október 22-e és november 4-e között jellemezte Magyarországot. „Kérem a Népbírósági Tanácsot, hogy az igazságnak, a szocialista humanizmusnak megfelelő ítéletet hozzon.”

Szilágyi az utolsó szó jogán: ismét visszatért a Jugoszlávia és Magyarország által 1956. november 22-én kötött megállapodásra, aminek értelmében Kádár nem vonja felelősségre a Jugoszláv Nagykövetségen tartózkodókat. Ennek ellenére elfogadta, hogy a magyar - jugoszláv megállapodás nem mentesíti a felelősségre vonás alól. Szilágyi felvetette a szocialista etika kérdését, mivel Kádár ígérte, a Jugoszláv Nagykövetségről hazaszállítatja Nagy Imrét és csapatát. Emellett azt is elmondta, vagy minden október 22-e és november 4-e között elkövetett cselekmény bűncselekmény, vagy egy sem. Ha azt vesszük alapul, hogy az októberi és novemberi események többsége nem bűncselekmény, akkor abban a pár napban vezető szerepet betöltők közül sem kell mindenkit felelősségre vonni. Az egésznek nem ez a központi eleme, hanem, hogy a legfőbb ügyész kik ellen emel vádat és kik ellen nem. Ha elfogadjuk a jogállami elveket, akkor megkérdőjelezhető a legfőbb ügyészi vádemelés tisztasága, ami mögött egyértelműen felettes pártérdekek állnak.

Szerinte akik október 23-án fegyvert fogtak nem a népi demokratikus rend ellen léptek fel, hanem a rákosizmus bűnei ellen, így ellenük fellépni bűnös cselekedet, és azt is elmondta, hogy „Október megmutatta, hogy a magyar nép a zsarnokság szocialista mezébe öltöztetett vállfaját sem hajlandó elviselni.(...) A perek, melyek jelenleg folynak, egy alapvető hibában szenvednek. Mégpedig abban, hogy a vádlottak padján Rákosi Mátyásnak és társainak kellene ülnie. A jelenlegi rezsim részéről mérhetetlen önleplezés az, hogy Nagy Imrét és társait ültetik a vádlottak padjára. Ez nem azt bizonyítja, hogy ez a rezsim a rákosizmus ellen lenne. Mi nem megdönteni akartuk a Népköztársaságot, hanem Rákosiéktól akartuk megvédeni. A magyar nép nem fogja megérteni azt, hogy Rákosi ellenségeit miért ítélik el.”

„Én és társaim valóban izgattunk, de nem a népi állam ellen, hanem a rákosizmus ellen. Szabadságharcra izgattuk a magyar népet és ha ezért elítélnek, vállalom érte a következményeket. Szocialista kötelességemet teljesítettem, felemeltük a szocializmus zászlaját, melyet a rákosizmus meggyalázott. Rákóczi, Petőfi, Kossuth eszméjére neveltük a magyar népet... A per körülményei bizonyítják, hogy a jelen kormány tart attól az igazságtól, amit mi itt elmondunk. Hogy mi mit és miért csináltunk, arra kíváncsi az egész magyar nép, és a nemzetközi közvélemény. Ha a kormánynak igaza lenne, a legnagyobb nyilvánosság előtt kellene az ügyünket tárgyalnia. Miféle államtitok az, amiről végeredményben mindenkinek tudomása van... Summázva, én is egyet értek a vád képviselőjével abban, hogy a mostani perek jelentősek. Egy azonban bizonyos, a végső szót a sztálinizmus és annak magyar válfaja a rákosizmus elleni perben nem a bíróság fogja majd kimondani. Igazam tudatában nyugodtan és bátran nézek az ítélet elé.”

Az ítélet és annak megsemmisítése

A Magyar Népköztársaság Népbírósági Tanácsa az 1958. április 22-én kihirdette az ítéletet. Dr. Szilágyi József: „bűnös a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének büntettében, és ezért őt halálra, valamint teljes vagyonelkobzásra ítéli. A felmerült bűnügyi költségek a vádlottat terhelik.” A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa által kimondott halálos ítélet után Szilágyi kirendelt védője dr. Zalán Kornél kegyelmi kérvénnyel fordult a Népbíróság Tanácsa felé, amiben az elítélt családi helyzetére, a kommunista múltjára, valamint az ellenforradalom idején betöltött szerepére utalt, ami betudható volt az elvbaráti hűségnek és az események sodrásának. Mindezeken túl Szilágyi „belátta hibáit, és felismeri a helyes utat és visszatér arra a politikai alapra, amely miatt a Horthy-rendszer idején súlyos üldöztetést szenvedett.” Így „nincs szükség arra”, hogy „Szilágyi Józseffel szemben a büntetőjog végső eszköze nyerjen alkalmazást.”

A kegyelmi kérvénnyel kapcsolatban Nezvál Ferenc kifejtette, hogy "itt ebben az esetben a kegyelmi kérvénynek semmiféle alapja nem volt, és nem is lehetett. Nagy Imre nem kért kegyelmet, és más se.” Az igazságügyi-miniszter ezen kijelentéseivel szemben a kész tényeken kívül nem kell mást felhozni. Amik szerint először is íródtak kegyelmi kérvények, az más kérdés, hogy azok közül nem sok jutott el az igazságügyi-miniszteren keresztül a Népköztársaság Elnöki Tanácsához – mert mint az Szilágyi-peréből is kiderült – a hozott ítélettel szemben megírt kérvényt ugyanaz a testület bírálta el, mint amelyik egy-két nappal korábban meghozta az ítéletet. Másrészt az a kérdés is megválaszolatlan marad, hogy az első fokon eljáró Népbírósági Tanács által hozott ítéletet miért nem vizsgálta felül más testület. Azonban Nezvál igazságügyi-miniszternek nem ez az egyetlen tévedése. Ugyanis miután a Nagy Imre perek nem statáriális keretek között folytak, így a kegyelmi kérvény benyújtása teljesen jogos megoldást jelentett.

A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. április 23-án az elé terjesztett kegyelmi kérvényt elutasította és halálos ítélet végrehajtása céljából átadta az ítéletet az ítéletvégrehajtónak. Dr. Szilágyi Józsefen az ítéletet 1958. április 24-én 6 óra 39 perckor hajtották végre. Az orvosok jelentése szerint a halál beálltának ideje 6 óra 51 perc volt.

A Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze 1989. június 9-én Nagy Imre és társai ügyében hozott 1958. évi ítéletekkel szemben törvényességi óvást (21206/1989.) nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz. A törvényességi óvás jogi és politikai súlyát tükrözi, hogy az erőteljes állami-pártkontroll alatt álló napilapok mint a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, a Népszabadság és a Népszava vezércikkben számolt be a legfőbb ügyész döntéséről. A Magyar Hírlap 1989. június 10-i számának vezércikke szerint „Sorozatos és súlyos törvényszegés miatt felmentést kér a legfőbb ügyész – Törvényességi óvás Nagy Imre, dr. Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, dr. Szilágyi József, dr. Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós ügyében.”

A 21206/1989. számú törvényességi óvást a legfőbb ügyész a következő alapokra helyezte.

1. Nagy Imre és társai ügyében az eljáró hatóságok a hatályos büntető perrendtartás szabályait súlyosan és sorozatosan megsértették a vádlottak személyi szabadságának és védekezési jogának törvénysértő korlátozásával.
2. Az eljárás során kizárólag a vádlottakra terhelő bizonyítékok gyűjtése került előtérbe.
3. Az ügyész a nyomozási szakban nem tett semmit a nyilvánvaló törvénysértések orvoslására.
4. Az eljárás bírói szakaszában sérült a nyilvánosság és a közvetlenség elve, valamint sor került az irányadó perjogi szabályok súlyos megsértésére is.
5. Az ítélet megalapozatlan, mivel egyrészt az ügy nincs kellően felderítve, másrészt számos ténymegállapítás hiányos, harmadrészt mert a bíróság egyes tényekről más tényekre hibásan következtetett.

Mindezek ismeretében a legfőbb ügyész szerint nincs szükség az eljárás megismétlésére, mivel az ítélet nem tartalmaz olyan megállapításokat amik megfeleltek az 1958-ban hatályos büntető törvénykönyvben megjelölt szakaszoknak. Továbbá a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a büntető törvénykönyv és a büntető perrendtartás szabályait ítéletében hibásan értelmezte és alkalmazta. A legfőbb ügyész eljárása során kikérte a Külügyminisztériumban őrzött 1956 novemberében készült magyar-jugoszláv megállapodásról szóló dokumentumot. Így a törvényességi óvás külön foglalkozik az 1956 novemberében kötött megállapodással, amire mint ismeretes Szilágyi József is hivatkozott az előzetes letartóztatása alatt. Szilágyi József álláspontja megerősítésre került, mivel a legfőbb ügyész szerint a dokumentumból egyértelműen kiderül, hogy a Kádár-kormány írásbeli biztosítékot tett. A biztosíték garantálja, hogy a Jugoszláv Nagykövetségen tartózkodó személyek 1956. november 4-ét megelőző tevékenységéért semmilyen megtorló intézkedésre nem fog sor kerülni. Mindez kimeríti az 1950. évi II. törvény 7.§-a szerinti büntethetőséget kizáró okot.

1989. július 6-án került sor a legfőbb ügyész által benyújtott törvényességi óvással kapcsolatos legfelsőbb bírósági határozat kihirdetésére. A tárgyaláson Kopácsi Sándor és Vásárhelyi Miklós nem jelent meg. A Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyész által előterjesztett törvényességi óvás pontjait megvizsgálta, azokkal egyetértve és néhány elemmel kiegészítve hozta meg határozatát. A Dr. Szilbereki Jenő vezette Elnökségi Tanács döntését két irányból kell értékelni. Egyrészt anyagi jogi, másrészt eljárásjogi oldalról. Anyagi jogi oldalról nézve a büntetőeljárás felülvizsgálata során a bíróság a bűnösség kérdésének megállapítása során a kor büntető törvényének rendelkezéséből indult ki, „ /1/ Bűntett miatt büntetendő, aki a Magyar Népköztársaság Alkotmányában meghatározott népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekményt követ el, mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez, vezet vagy azt lényeges anyagi támogatásban részesíti, mozgalomban vagy szervezkedésben tevékenyen részt vesz, vagy azt előmozdítja.”

Az Elnökségi Tanács álláspontja szerint Nagy Imre és társainak tevékenysége nem irányult a népi demokratikus államrend megdöntésére. Mivel tevékenységük, olyan politikai tevékenység volt, amivel el kívánták érni az akkor hatalmon levő állampárt félreállítását. Ennek érdekében dolgoztak ki saját programot, tartottak megbeszéléseket. Hasonlóképpen értékelte a testület a Jugoszláv Nagykövetségen eltöltött idő alatt lezajlott tárgyalásokat is. Így, amikor Nagy Imre és közvetlen baráti-munkatársi köre a Jugoszláv Nagykövetségre menekült és kapcsolatba lépett a jugoszláv kormánnyal nem követett el államrendbe ütköző bűncselekményt, mivel egy ilyen esetben a kapcsolatfelvétel logikus lépésnek tekintendő és a két fél közötti tárgyalások során sem merült fel semmilyen olyan kérdés, ami kimeríthette volna a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának ítéletében megnevezett bűncselekményt. Eljárásjogi oldalról nézve a Legfelsőbb Bíróság a következő hibákra hívta fel a figyelmet, amik önmagukban is kizárnák a büntetőügy objektív megítélését.

1. A terheltté nyilvánítás 1958. január 20-án történt, ami biztosította a védőválasztás lehetőségét, így azt megelőzően nem lett volna lehetőség az előzetes letartóztatás elrendelésére.
2. A nyomozás során nem volt lehetőség a védekezésre, mivel a gyanúsítottakkal nem közölték azokat a tényeket, bizonyítékokat, amikre az ügyészség a vádat alapozta.
3. Nem volt mód a kellően megalapozott védőbeszédek előadására, mert azt a bíróság a tények tisztázása utáni időszakra hagyta, azonban a szubjektív és előre elfogult bíróság az általa nem ismert tények tisztázása után nem adott időt a védekezésre.
4. A Népbírósági Tanács először 1958. február 5-én és 6-án tartott tárgyalást. A második napon pótnyomozást rendelt el és visszaküldte az iratokat a legfőbb ügyészségnek. A legközelebbi tárgyalásra június 9-én került sor, egy változott összetételű tanácsban. A büntető perrendtartás akkori szabályai szerint az elnapolt tárgyalást egy hónapon belül a korábbi jegyzőkönyv felolvasásával lehet megtartani, amennyiben a korábbi tanács összetételében nem következett be változás. Minden más esetben a tárgyalást előröl kell kezdeni.
5. Lakatos Péterné egész idő alatt a Népbírósági Tanács tagja volt, annak ellenére, hogy férjét a Köztársaság téri fegyveres összetűzés során megölték, így elfogultság miatt nem ülhetett volna a bírói székben. Az elfogultság kérdését a kor büntető perrendtartása is szabályozta. A perrendtartás 13. § e) pontja szerint az elfogultság fennállását haladéktalanul be kellett volna jelentenie.
6. Dr. Szilágyi József ügyének elkülönítésére semmilyen ok nem volt.

Mindezek tükrében egyértelművé válik az Elnökségi Tanács által kihirdetett határozatot, ami szerint Nagy Imrét és társait a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa ártatlanul ítélte halálra, ezért az ítéleteket hatályon kívül kell helyezni.

A semmisségi törvények

Az 1989. évi események alakulásában és a rendszer stabilitásában fontos szerepet kaptak a rendszerváltás évében és az azt követő években elfogadott jogszabályok.

1. Az 1989. évi XXXVI. törvény az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról, az ún. „első semmisségi törvény”. Az 1989. évi törvényt még a régi felállású MSZMP Országgyűlés fogadta el. A törvény általános indokolásában szereplő mondat „ 1956-os események valósághű, mai értékrendünk szerinti értékelése, és ennek magas szintű jogszabályban való kinyilatkoztatása az egyik állomás a közmegegyezés és társadalmi megbékéléshez vezető úton.” már lényegesnek tartja az 1956-os események átgondolását. Az általános indokolásban immár két helyen is előfordul a „népfelkelés” kifejezés. A törvény legfontosabb szakaszai: „1.§. Az 1956. október 23. és 1963. április 4. között, a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint ezzel bűnhalmazatban – a harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszély okozás vagy személy elleni erőszak miatti elítélések semmisnek tekintendők.” Az első szakasz miniszteri indokolásából kiderül, hogy a semmisnek tekintés három féleképpen valósulhat meg: egyrészt jogi, másrészt politikai, harmadrészt erkölcsi rehabilitálással. „2.§. A Legfelsőbb Bíróság – a legfőbb ügyész indítványára, illetve az elítélt vagy hozzátartozója kérelmére – semmisnek nyilvánítja az 1. §-ban meghatározott időhatáron belül, a népfelkeléssel összefüggésben méltányolható körülmények között elkövetett köztörvényes bűncselekmény miatti elítélést.”

2. Az 1990. évi. XXVI. törvény az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról, az ún. „második semmisségi törvény”. Az első semmisségi törvényhez képest a második már átlépi azokat a határokat, amire az első még nem volt képes. A törvény preambuluma a következőket fogalmazza meg: „ Az Országgyűlés fájdalommal emlékezik meg arról, hogy a második világháborút követően a Magyarországon létrejött sztálinista államhatalom – megfosztva az országot függetlenségétől, megcsúfolva az emberiességet, az igazságot és a jogot - ártatlan állampolgárok százezreitől vette el a szabadságukat, sokuktól az életüket is. A börtönökből és internáló táborokból szabadultak számkivetettként éltek saját hazájukban. A törvénytelenül elítéltek ügyeiben gyakorolt közkegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek orvoslására, mert az el nem követett bűnök nem bocsáthatók meg.”

3. Az 1990. évi XXVIII. törvény az 1956 októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról. Az 1990. tavaszán megtartott országgyűlési választások után a megalakuló Országgyűlés első ülésén megalkotta az összesen két szakaszból álló törvényt, ami rövidsége ellenére egy antidemokratikus rendszer végső felszámolásához adta meg a jogi, politikai, társadalmi alapot, azáltal, hogy kimondta: „1.§. Az Országgyűlés az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét törvényben örökíti meg.2.§. Október 23-át, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napját nemzeti ünneppé nyilvánítja.”

4. Az 1992. évi. XI. törvény az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról, az ún. „harmadik semmisségi törvény”. Az 1963-as kádári amnesztia után is hatályban maradtak azok a rendelkezések, amelyek lehetővé tették az 1956-1963 közötti elítéléseket. Így továbbra is megmaradt minden lehetőség az eljárások esetleges újraindítására és alapot adtak az amnesztiában nem érintett fogva tartottak büntetés végrehajtási intézetben tartására. A rendelkezések egyrészt a büntetőjog, másrészt a szabálysértési jog segítségével voltak foganatosíthatók. Ezek a törvény megfogalmazásában ellentétben álltak „az Alkotmányban foglalt alapelvekkel (...) ellentétes volt az emberi jogokra vonatkozó általános elismert elvekkel és szabályokkal (...) a társadalom erkölcsi értékrendjével. (...) Így semmissé kell nyilvánítani többek között az összeesküvés, a lázadás, az izgatás, a közösség megsértése, a tiltott határátlépés, a rémhírterjesztés, a bűnpártolás miatt 1963-1989 közötti elítéléseket (...) ha a bűncselekmény elkövetése az 1978. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában rögzített alapjogok gyakorlását vagy az abban foglalt elvek és célok megvalósítását jelentette.”

5. A 2000. évi. CXXX. törvény az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról, az ún. „negyedik semmisségi törvény”. A törvény preambuluma szerint meg kell semmisíteni azokat a rendeleteket is, amelyek megteremtették az 1956. évi cselekmények elítélésének eljárásjogi alapját: „ Az 1956. évi forradalom és szabadságharc miatt elszenvedett törvénysértések maradéktalan orvoslása érdekében indokolt, hogy a leszámolást kiszolgáló eljárási jogszabályok alkalmazásával történt elítélések tekintetében a törvényhozás hasonló értékítéletet fogalmazzon meg.” A jogalkotó Indokolásban meghatározta, hogy ezen törvényerejű rendeletek a kor büntetőszellemiségében fogalmazódtak meg. Azaz a rendeleteket megalkotók egyértelműen a politikai leszámolást helyezték előtérbe és azok, akik ilyen büntetőeljárás alanyai voltak szinte biztosra vehették az ítéletet.


Az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverését követően tehát a régi - új hatalmi elit ilyen eszközökkel igyekezett „rendet és nyugalmat” teremteni Magyarországon, felhasználva ehhez a politikai rendőrséget és a kellő védelem nélkül álló jogszabályokat. A megtorlás erői rendeletekkel elhárítottak minden akadályt a szigorú és igazságtalan felelősségre vonás elől. Természetesen a politikai vezetés élén a Kádár - Münnich - Biszku - Nezvál „négyes-fogattal” és a szovjet hátszéllel minden ideológiai alap is rendelkezésre állt. Ebbe a közegbe épült bele dr. Szilágyi József, aki a forradalom és szabadságharc alakulásába „csak” másodlagosan szólt bele – amiért a kor joga nem akasztott volna kötelet a nyakába – de miután a börtönben is kitartott nézetei mellett, meghunyászkodást nem tűrve a vezetést és az eljárást bírálva nem kerülhette el a halálos ítéletet. Az eljárás során bemutatásra került, milyen eszközökkel élt a politikai rendőrség és az ügyészség, továbbá milyen háttéralkuk húzódtak meg a legfőbb „jogi méltóságok” és a párt vezetői között, amik eleve is megkérdőjelezték a büntetőeljárások pártatlanságát.

Ezek az események „csak” hatvan éve kezdődtek és kevesebb mint húsz éve értek véget, de mind a mai napig kísérik Magyarország életét

Koncepciós perek az 1956-os forradalom után

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra