Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》
Zenei kísérettel a túlvilágra

Zenei kísérettel a túlvilágra

A bölcsőtől a sírig zene kísérte a XVII. századi ember fontosabb napjait. A házasságkötés mellett a temetés volt az az esemény, amelyen különös figyelmet kapott a muzsika, ami egyaránt következett a gyászoló család reprezentációs szándékából és az egyházi szertartásból is. Azt, hogy mi csendült fel, nagyban befolyásolta az elhunyt társadalmi helyzete. Ahogyan ma, akkor is óriási különbség volt egy szegény és egy gazdag ember gyászszertartása között. Utóbbit Pompas funeralesnek nevezték, amelyen a kor nagyszerű zeneszerzőinek a De profundis vagy Absolve quaesumus, Domine kezdetű motettái voltak hallhatók. De azok az emberek sem maradtak temetési ének nélkül, akiknek nem maradt pénzük pompás liturgiára. A reformációt követően a halottat énekesfiúk kísérték utolsó útjára. Luther szorgalmazta, hogy lehetőség szerint sok ének hangozzon el ilyenkor, hogy „az emberek hitükben megerősödjenek, és áhítatuk megfelelő legyen”.

Ezenkívül az ének emlékeztette a jelenlévőket a halálra, az utolsó ítéletre és a feltámadásra. Persze a vagyonosabbak nem elégedtek meg ennyivel, ezért emlékbeszédeket tartattak, valamint hosszú processziókban kísérték a halottat az utolsó útján, sőt magasztos szövegeket recitáltak, és a halottaskocsira följegyezték az elhunyt nagyszerű tetteit. Akadtak olyanok is, akik az egyszerűségre törekedtek, és igyekeztek korlátozni a temetési szertartások pompáját: sok helyütt lemondtak a harangozásról, mondván, aki hívőként halt meg, annak nincs szüksége rá, aki pedig hitetlenként, azon már úgyse segít. A Luther halálát követő időszakban visszatért a harangozás szokása, csengés-bongás kísérte a halottat az utolsó útján, ami egyes esetekben, mint például Eislebenben, a reformátor temetésén egyáltalán nem volt rövid. Szólt a harang a halottas házban, ahol a prédikátor földi maradványait fémkoporsóban őrizték, a Szent András templomba tartó körmenet közben, és az út során, amikor Wittenbergbe szállították.

Gyászzenei stílusváltás

Közel egy évszázaddal később Heinrich von Reuss, aki Gera uraként II. Henrik néven volt ismert, halála előtt már legalább egy évvel megtervezte saját temetésének minden részletét. Ő nem cinkkoporsót rendelt, mint amely Luthernek jutott, hanem – hiszen volt pénze – rézből öntetett magának, mi több, zenéről is gondoskodott. Fölkérte pártfogoltját, Heinrich Schützöt, hogy legyen oly kedves, és csak az ő számára előre komponáljon zenét a temetési szertartáshoz.
A megbízás egyáltalán nem volt véletlen. Régóta ismerték egymást, nem beszélve arról, hogy a komponista akkor már a német nyelvterület egyik legismertebb művésze volt. Reuss teljes titoktartást kért a barátjától, aki nem is árulta el, hogy min dolgozik. A feleség ugyanis csak néhány nappal a férje halála előtt tudta meg, hogy már minden elő van készítve, és hogy már megvan a díszes koporsó is, amely férje utolsó otthona lesz. Schütz műve a Musikalische Exequien, azaz a Temetési zenék címet kapta. Reuss nyilván tudta, hogy a megkomponált szertartással egy már meglévő gazdag hagyományhoz csatlakozik, hiszen a gyászzenék már jó ideje a polgári (és nem az egyházi) reprezentáció részét képezték. Megmutatkozott ez abban is, hogy milyen irányba változott a temetési kísérőzenék stílusa: e szomorú alkalomra írt muzsikák ugyanis veszítettek szakrális jellegükből, „elpolgáriasodtak”, azaz egyre világibb színezetet kaptak, s elkezdtek hasonlítani a színjátékokra, operákra. Amíg a XVI. század végén egy szép motetta bőven elég volt a reprezentációhoz, ötven-hatvan évvel később már hangszeres közjátékokat hallhattak a sírásban elfáradt hívek.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. tél számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2024. tavasz: Tróntól a Szentszékig

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra