Múlt-kor.hu

Watteau utolsó képe

A rokokóról talán mindenkinek leginkább a könnyedség, a játékosság, a finom, néhol már-már finomkodó elegancia, az élet örömeinek az élvezete jut eszébe. A XVIII. század eleji francia arisztokrácia könnyed életvitelének stiláris „körítéseként” született meg ez a stílus, amely határozottan szembefordult a barokk szigorával, kötöttségeivel. Jean-Antoine Watteau a kagylóról elnevezett korstílus egyik legelső és legismertebb képviselője, akinek művészetére – bármily meglepő is – éppen a barokk festészet flamand óriása, Pieter Paul Rubens volt a legnagyobb hatással. Ő volt ugyanis az, aki elsőként lehelt életet az 1600-as évek végére már fáradt és sápadt barokk művészetbe, a naturalizmus felé fordulva könnyedebbé, kevésbé klasszikussá téve a korábbiakat.

Watteau maga is flamand származású volt, 1702-től élt a francia fővárosban, ahol IV. Henrik uralkodása idején Rubens a legünnepeltebb festők egyike volt. Watteau tehát több forrásból, közvetlenül is ismerhette a barokk mester műveit: a fénykezelés, a színhasználat és a határozott kontúrok hiánya mind-mind Rubens hatását mutatja. Képei általában hosszas előkészületek után ugyancsak hosszadalmas munkával születtek. Ő maga elsősorban jó grafikusnak tartotta magát, és festményeivel soha nem volt annyira elégedett, mint rajzaival. Minden festményét több, a kompozíció megformálására kidolgozott rajzvázlat előzte meg. Ezután következett a festés maga, amelyre ugyancsak sok időt fordított, a színek harmóniájával, áttetsző fények használatával, az ecsetkezelés finomságával kísérletezett, nem is hiába, hiszen gyakran mondják művészetét a „tiszta költészet” kifejezés mintájára „tiszta festészetnek”.

Watteau munkássága festészet önmagáért, a szépségért, az esztétikumért, a kellemesség érzéséért. Nem csoda, hogy patrónusai és megrendelői az arisztokrácia és a nagyburzsoázia köreiből kerültek ki.

A párizsi műkereskedő, a marchand-mercier Edme François Gersaint boltjának cégére a mester utolsó munkája. A 36 éves, tuberkulózisban szenvedő Watteau 1720 tavaszán kezdett hozzá a képhez. A már jó ideje betegeskedő művész maga kérte műkereskedő barátját, hogy festhessen kereskedésének ajtaja fölé egy képet. Watteau 1719-ben Londonba utazott, éppen azért, hogy a tuberkulózisspecialista Richard Mead gyógykezelje őt – hiába azonban az orvos minden tudománya, a londoni levegő szennyezettsége egészen biztosan inkább rontott, mintsem javított az állapotán. Angliából hazatérve Gersaint-hoz fordult segítségért, majd hozzá is költözött. Gersaint-tól tudjuk: „Amikor [Watteau] visszatért Londonból, megkeresett engem, hogy festhetne-e egy cégért, amely a boltom külső homlokzatán függene, csak ujjai felmelegítése, dermedtségének megszüntetése – ezek az ő [Watteau] saját szavai – végett. (…) Mindössze nyolc napig dolgozott rajta, és csupán reggelenként, megromlott egészsége, gyengesége nem engedte, hogy tovább dolgozzon.”

Munkája végére Watteau annyira rossz állapotba került, hogy attól félt, Gersaint terhére lesz. Ezért arra kérte, keressen neki egy házat vidéken – Gersaint talált is Nogent-ban, Vincennes mellett. Watteau itt halt meg a következő év nyarán.

A halál előtt még utoljára

Gersaint „boutique”-ja, amely a francia király köreihez tartozó arisztokraták és polgárok egyik kedvelt kereskedése volt, a Pont Notre-Dame-on, vagyis a Notre-Dame hídon állt, Párizs belvárosának kellős közepén. Amikor Watteau visszatért az angol fővárosból, éppen zajlottak a kereskedés homlokzatának felújítási munkái, nem véletlenül jutott hát a festő eszébe az ötlet: készüljön cégér a homlokzatra, „hirdetőtábla”, amely egyszerre válhat a műkereskedés és a cégér alkotójának a dicsőségére. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. tél számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. ősz: Forró magyar őszök

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra