Voltak-e sebességhatárok a középkorban?
2019. január 4. 09:13 Múlt-kor
Az ügetés
Mielőtt Velence utcáit teljesen lekövezték volna a 16. és 17. század folyamán, a lovak látványa megszokott volt a városban. Amikor a Szent Márk székesegyház harangjai tanácskozni hívták a város arisztokráciáját, a helyiek egyszerűen „la Trotéra”, azaz „az ügetés” névvel illették a lovasok menetét. Ahogy a város egyre népesebbé és zsúfoltabbá vált, megjelentek az első közlekedési szabályok is.
1287-től tilos volt lovagolni a Rialtó-híd és a Szent Márk tér között, az egyetlen kivételt a nemrég érkezett külföldiek jelentették, akik nem ismerhették a szabályt. 1291-től Velence vezetése területeket kezdett el elkülöníteni a város terein arra, hogy az emberek oda „parkolhassák” lovaikat. A velencei lovaglásnak végül a kőhidak vetettek teljességgel véget: az új, magasan ívelt, meredek lépcsős hidakon nem tudtak átkelni a lovak, így nem volt többé lehetséges a városon keresztülmenni velük.
Középkori közúti halálesetek
A városvezetések számára egy másik, mai szemmel különös közlekedési problémát jelentettek a disznók. Az emberek többnyire szabadon engedték őket élelem után kutatni, ami nem csupán azt eredményezte, hogy az állatok borzasztó rendetlenséget és zavart keltettek a zsúfolt városokban, de akár fel is lökhették a járókelőket, veszélyeztetve testi épségüket. London és számos más európai város is bevezette azt a szabályt, hogy a szabadon garázdálkodó disznók azonnal leölhetők. Londonban a szabály azt a kitételt is tartalmazta, hogy ha a gazdája igényt tartott az állat tetemére, négy pennyt kellett fizetnie érte.
1720-ra az „ádázul hajtott” kocsik által okozott halálesetek gyakorisága túlszárnyalt minden más halálnemet Londonban, beleértve a tűzeseteket és a „mértéktelen vedelést” is. A kortárs megfigyelők rendre elítélően nyilatkoztak a „vitákról, veszekedésekről és zavarkeltésekről”, amelyek „az elsőbbségért versengő” hajtók között kerekedtek. Ebből a szempontból a helyzet tehát változatlan napjainkban is.