„Villám”-csapás: vakmerő küldetés keretében bosszulták meg Pearl Harbort az amerikaiak

2018. június 4. 12:37 Múlt-kor

Az 1941. december 7-én a hawaii Pearl Harbor ellen végrehajtott meglepetésszerű japán támadás nem csupán súlyos csapást mért az Egyesült Államok haditengerészetére és vonta be az országot a második világháborúba, de további hat hónapot adott a japán tengeri erőknek arra, hogy növeljék ellenőrzésüket a Csendes-óceán felett amerikai közbelépés nélkül. Ez természetesen a kívánt eredmény volt Japán számára.

Jamamoto Iszoroku admirális volt a Pearl Harbor elleni megelőző csapás megtervezője. Így aztán amikor az amerikai szárazföldi hadsereg és haditengerészet közös, „Magic” („varázslat”) kódnévre hallgató kódfeltörő hírszerzési csapata arról szóló információt szerzett, hogy Jamamoto személyesen készül megtekinteni csapatait a terepen a Salamon-szigeteken, az Egyesült Államok élni akart a bosszú lehetőségével. „Kapjátok el Jamamotót” – parancsolta Franklin D. Roosevelt amerikai elnök. A Bosszú-hadműveletre kiadták a zöld jelzést.

A Magic kódfejtői már régebben megfejtették a japán haditengerészet ekkor használt rejtjelezését, amelyet az amerikaiak JN–25D-nek neveztek. Ez már eddigre is rengeteg veszteséget okozott a japán repülés számára a Csendes-óceánon. A kód feltörése az amerikai haderő kriptográfusainak és a mellettük dolgozó japán-amerikaiaknak volt köszönhető, akik megfelelően le tudták fordítani és értelmezni a rendkívül kontextusérzékeny japán nyelven írt üzeneteket. 1943. április 14-én Jamamoto Salamon-szigeteki útjának részleteit tartalmazó üzeneteket sikerült befogniuk.

A küldetéshez a hadsereg légierőjének (USAAC – az amerikai légierő, azaz a USAF különálló haderőnemként csak 1947 óta létezik) 347. vadászrepülő-csoportja 339. vadászrepülő-századának 18 P–38G Lightning („villám”) típusú repülőgépét választották ki. A Salamon-szigeteken már amerikai kézen lévő Guadalcanalról indulva délnyugatnak repültek, hogy elkerüljék az észlelést, majd északkelet felé fordulva közelítették meg az Új-Guineához közel fekvő új-britanniai Rabaulból a Salamon-szigeteki Balalae-szigeten található repülőbázisra tartó Jamamotót és kíséretét.

A misszió körülbelül 1600 kilométeres körútnak ígérkezett, és a Jamamotót kísérő Mitsubishi A6M „Zero” vadászrepülőkkel és G4M „Betty” bombázókkal vívott légiharchoz is számolni kellett plusz üzemanyaggal. Ekkora útra kizárólag a ledobható pót-üzemanyagtartállyal szerelhető P–38G-k voltak alkalmasak. A vadászrepülőknek rádiócsend mellett kellett megtenniük az utat, hogy az ellenség ne észlelhesse őket. John W. Mitchell őrnagy ezért azt rendelte el, hogy mindegyik gépet lássák el hajóiránytűvel a navigációhoz. 1943. április 18-án reggel 7:25-kor a Lightningok felszálltak, és két órányi csendes repülést hajtottak végre, körülbelül 15 méterrel a tenger felszíne felett maradva, hogy a radar se mérhesse be őket.

Bármilyen furán is hangozhat, Japán Amerikával folytatott háborújának egyik legnagyobb ellenzőjét készültek megölni. Jamamoto ráadásul igen sok időt el is töltött az Egyesült Államokban, 1926 és 1928 között ugyanis ő volt a haditengerészeti attasé Washingtonban. Kritizálta a Kína elleni háborút és az Egyesült Államokkal való nyílt ellenségeskedést – álláspontjáért a háborúban érdekelt japán felek a fejét akarták. Jonai Micumasza admirális kinevezte Jamamotót az egyesített japán flotta parancsnokává, és kiküldte a tengerre 1939-ben, hogy megmentse életét.

Jamamoto korábban arra is figyelmeztette a japán kormányt, hogy az Amerikával folytatott háború mindössze hat hónapon keresztül lehet sikeres, ami után megfordul annak menete. Nem hagytak azonban választást számára: Jamamoto annak tudatában tervezte meg a Pearl Harbor elleni támadást, hogy hat hónapjuk lesz arra, hogy az Egyesült Államokat egy mindent eldöntő ütközetbe csalják a Csendes-óceánon, amely után az amerikaiak kénytelenek lennének béketárgyalásokat kezdeményezni.

Jamamoto azután győzte meg a haditengerészet vezérkarát az ütközet szükségességéről, hogy 1942-ben az amerikai Doolittle-expedíció sikeresen lebombázta Tokiót. Jamamoto parancsnoksága alatt négy repülőgép-hordozó a Midway-szigetekhez hajózott, eddigre azonban az amerikaiak feltörték a JN–25D-t, így három repülőgép-hordozóval ellentámadva elsüllyesztették mind a négy japán hajót. A Csendes-óceánon máris nagyot fordult a hadiszerencse.

Amikor az amerikaiak nekiláttak a Bosszú-hadműveletnek, Jamamoto éppen – nem sok sikerrel – igyekezett fenntartani a japán irányítást a Salamon-szigeteken. 1942 augusztusában a Guadalcanalon lévő japán csapatokat hosszú és nagy veszteségekkel járó ütközetben kezdték el kiszorítani a partra szálló amerikaiak – az ütközet 1943 februárjában ért csupán véget. 1943 áprilisában így hát a japán katonák harci morálja számára igen nagy értékkel bírt Jamamoto körükben tett személyes látogatása.

Április 18-án 9:34-kor, kétórányi térkép és, ahogy Mitchell mondta, „hozzávetőleges számítás” alapján történő repülés után a 18 P–38G megpillantotta a Jamamotót szállító bombázót és annak kíséretét. Az amerikai vadászrepülők ledobták tartalék üzemanyagtartályaikat, és meredek emelkedésbe kezdtek célpontjuk felé. A fő célpont lelövésére kijelölt csoport – Thomas G. Lanphier Jr. hadnagy, Rex T. Barber hadnagy, Besby F. Holmes hadnagy és Raymond K. Hine hadnagy – megindult a bombázók felé.

Holmes póttartályai kioldás után nem estek le, így neki vissza kellett húzódnia. Lanphier a rájuk támadó Zerók ellen fordult, Barber pedig a bombázók után ment. Első rárepülésekor Barber a Jamamotót szállító bombázó jobb hajtóművébe, törzsébe és farkába lőtt .50-es (12,7 mm) kaliberű géppuskáival. A repülő a Bougainville-sziget dzsungelébe zuhant. Barber a másik bombázót is eltalálta, ez a vízen hajtott végre kényszerleszállást, amelyet Ugaki Matoma altengernagy és még két ember élt túl. A Jamamotót megtaláló japán keresőbrigád elmondása szerint holtteste ülésével együtt esett ki a repülőgépből, keze katanáját markolta. Két lövedék ütötte lyuk volt a testén, egy a vállán, egy a fején.

A Bosszú-hadművelet a háború leghosszabb vadászrepülős elfogóművelete volt, Holmes hadnagy repülőjében annyira kevés üzemanyag maradt, hogy a közelebb eső Russell-szigeteken kellett leszállnia, Lanphier repülőgépének ugyanezen okból már leszállás közben leállt az egyik hajtóműve. Az amerikaiak közül Hine hadnagy vesztette életét, akinek gépét lelőtte egy japán Zero. Habár az amerikaiak közül többen is állították, hogy lőttek le ellenséges vadászrepülőt, a japánok saját feljegyzéseik szerint egyetlen Zerót sem veszítettek. A téma szakértői mára egyetértenek abban, hogy Barber hadnagy lőtte le Jamamoto gépét, de Lanphier haláláig azt állította, valójában az ő érdeme volt. A két férfi sok éven keresztül vitázott azon, melyikőjüknek van igaza. A Jamamoto lelőtt bombázóján talált, lövedékek által ütött bemeneti nyílások Barber elbeszélését támasztják alá.