Vészterhes csend előzte meg a doni katasztrófát
2023. január 12. 16:05 Szabó Péter
Kritikus helyzetekben
Az ellenség átkaroló hadmozdulatai következtében a 10. és 13. könnyű hadosztály helyzete is kritikussá vált. A bekerítéssel fenyegetett két seregtest helytállásától függött a megrendített 7. és 12. könnyű hadosztálybeli részek visszavonulása is. Az urivi áttörést követő 3-4 napon mindkét seregtest súlyos harcok után adta csak fel védőállását. Január 15-ét követően a Voronyezsi és Brjanszki Front négy hadsereggel végrehajtott újabb hadműveletének célja a német 2. hadsereg és a magyar III. hadtest megsemmisítése, illetve a Jelec–Valujki közti vasútvonal birtokbavétele volt. A III. hadtestnek a német segélyalakulatokkal együtt január 26-ig sikerült tartania arcvonalát a szovjet 60. hadsereg alakulataival szemben.
A Cramer-hadtestcsoport január 16-án megindított sikertelen ellenlökését követően a IV. hadtest 13. és 10. könnyű hadosztálya Osztrogozsszkba vonult vissza, hogy ott a német 168. gyaloghadosztállyal védelmi állást foglaljon el. Négy napon át vívták harcukat a szovjet erők körülzárásában. Január 16-án a szovjet harckocsihadtestek a 2. hadsereg arcvonalától délre jelentős sikereket értek el. Rosszos szovjet kézre kerülése átkarolással fenyegette a Don vonalán kitartó olasz Alpini és a magyar VII. hadtestet.
Jány vezérezredes csak január 17-én hajnalban rendelte el a már bekerített magyar csapatok visszavonulását. A végsőkig kitartást Jány vezérezredes számára két rendelkezés is előírta: Hitler parancsa az 1942–43-as esztendő téli védelmének végrehajtására és a Honvéd Vezérkar főnökének december 27-i utasítása. A parancsmegtagadásra nem hajló Jány vezérezredes őrlődött a feltétlen engedelmesség és a csapatai megóvásának kötelezettsége között. Intézkedéseit esetenként a kétségbeesés és a zavarodottság vezérelte, jóllehet hasznos döntéseket már nem hozhatott.
Honvédek temetése Oroszországban (forrás: wikipedia/Taz666/CC BY-SA 3.0)
Visszavonulás nagy áldozatokkal
Az elkésett január 17-i parancs következményeképpen a VII. hadtest visszavonuló alakulatait több ízben érte támadás. A csekély ellenállást tanúsító, és az ellenséges csapatok közeledtének hírére pánikba eső kötelékeinek számos katonája került hadifogságba. Tagjaik közül sokan megfagytak, sokukkal az éhhalál végzett. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében két oldalról bekeríteni. A vezetési hibák, Osztrogozsszk és Ilinka védőinek kitartása, a Cramer-hadtestcsoport sikeres utóvédharcai, illetve a magyar és német csapatok eredményes páncélelhárító rendszere miatt a támadók nem tudták kihasználni kezdeti sikereiket.
A 2. hadsereg sávjában 1943. január 12. és 20. között – magyar és német források alapján – a magyar csapatok 105, a németek pedig 86 szovjet harckocsit semmisítettek meg, a bevetett állomány 41 százalékát. Ahogy január 18. és 21. között Alekszejevka és Ilinka körzetében a magyar 1. tábori páncéloshadosztály, úgy a szovjet csapatok által körülvett Osztrogozsszkban és az Olim-völgyben a német 26. gyaloghadosztály harcainak köszönhetőn adódott lehetőség az egészen vagy részben bekerített magyar és német alakulatok nyugati irányú hátramenetelére. Lényegében a Cramer-hadtestcsoport leharcolt seregtestei akadályozták meg, hogy a szovjet Vörös Hadsereg egy kiterjedtebb méretű katlancsatába kényszerítse az arcvonaluk feltétlen tartására utasított seregtesteket. A teljes katasztrófa az eredményes harcaik miatt nem következett be.
Jablocsnoje magyar hősi temető, 1942-ben (forrás: wikipedia/Taz666/CC BY-SA 3.0)
Január 24-én a 2. hadsereg zöme kiválhatott az arcvonalból, a következő napon német alárendeltségbe került III. hadtestre azonban még súlyos harcok vártak. Január 28-án a szovjet csapatok megszállták az Olim folyó völgyének nyugati oldalát, ennek következtében a német 2. hadsereg XIII. és VII. hadteste, valamint a körvédelmi és Don menti állásaiból visszavonuló magyar III. hadtest körül bezárult a gyűrű. A magyar csapatok hadtestparancsnokuk, gróf Stomm Marcel altábornagy február l-jei „hadtestfeloszlató” parancsát nem szó szerint értelmezve, kisebb-nagyobb csoportokat alkotva a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok nyomában jutottak ki a gyűrűből.
Polgár Sándor tartalékos hadnagy ekképpen örökítette meg a visszavonulás gyötrelmeit: „Aki nem bírta a menetet és leült vagy lefeküdt, pár óra alatt csontkeményre fagyott. Félelmetes látvány volt a hóból kimeredő karok, lábak sokasága. Azok a testvérek vagy jóbarátok, akik egymást támogatták órákig vagy napokig, ha leültek pihenni, nem keltek fel többé. Megfagytak. Pedig nagy volt mindenkiben az élni akarás, mindenképpen haza akartunk jutni, nem itt elpusztulni, hisz várt minket otthon a család, apa, anya, fiatal feleség, gyerekek. Ez újabb erőre ösztönzött, egymást biztatva, támogatva haladtunk tovább. De nem egyformán kitartó, akaraterős minden ember. […] A kétségbeesés is sok embert kergetett a halálba.”
A korabeli veszteség-nyilvántartási részadatok alapján 127-128 ezer főre tehető a 2. hadsereg egyéves harctéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük közel 50 ezren estek el, és közel ugyanennyien sebesültek meg. A hadifoglyok száma szovjet források alapján 27-28 ezer fő volt. Míg a szovjet offenzíváig a tisztikar, azt követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket. Az anyagi veszteséget 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg. A Don menti harcok során nemcsak a 2. hadsereg veresége következett be, hanem több tízezer család számára jelentett tragédiát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
