Véres gyolcsok: Alice Blundent 1674-ben véletlenül élve temették el, ráadásul kétszer

2018. augusztus 10. 08:27 Múlt-kor

Alice Blunden hihetetlen történetét egy 1748-as szövegből ismerjük, amely egy 1675-ös írásra támaszkodik. A „zsíros, nagydarab asszonynak” nevezett Alice (leánykori vezetékneve Davies) 1656. november 3-án ment hozzá a dél-angliai Basingstoke-ban élő William Blundenhez. A Blunden família a környék egyik jóhírű családja volt, akik a 16. századtól kezdve rendszeresen szerepeltek a városka önkormányzati nyilvántartásában.

William sörgyártással foglalkozott (más források szerint malátával kereskedett), felesége pedig a hazahozott fizetség tükrében gyakorta megengedte magának, hogy elszopogasson egy-egy brandyt. Hogy esténként jól aludjon, olykor mákkal kevert vizet ivott, amitől rendszerint mély álomba zuhant. 1674 egyik estéjén mélyebbe, mint általában szokott, így másnap nem ébredt fel. A kétségbeesett férj még a gyógyfüves embert is a házához hívta, hogy hátha tud segíteni, ám ő is azt mondta, hogy az asszony már nem alszik, hanem elhunyt. Ezt a tükrös kísérlet is bebizonyította, ugyanis az orra alá tartott felület nem párásodott be, tehát nem lélegzett.

Az özveggyé váló férnek halaszthatatlan üzleti ügye volt Londonban, ezért meghagyta a hozzátartozóknak, hogy a temetést készítsék elő, ám várják meg visszatértét. Ám Alice rokonai úgy vélték, a melegben nem szerencsés, sőt kivitelezhetetlen a valóban eléggé testes holttest állapotának megóvása, így kis idő múlva eltemették. Mivel gyorsan akartak cselekedni, nem volt idő a koporsó méretre szabására, így egy kisebbe tuszkolták bele a nőt. Néhány nap elteltével a temető mellett játszó fiúk különös hangot hallottak a frissen eltemetett Alice sírjából. Bár szóltak az illetékeseknek, kezdetben senki sem hitt nekik, sőt büntetéssel fenyegették meg őket. Unszolásukra azonban néhányan kimentek a sírhoz, és valóban hallották a hangokat, így a sírt kinyitották.

A nő testén számos sérülést vettek észre, amelyet valószínűleg magának okozott kétségbeesésében. Mivel az életnek már a legcsekélyebb jelét sem fedezték fel rajta, még aznap este visszahelyezték a sírba (amely mellé éjjelre állítottak egy őrt, aki azonban az eső miatt inkább beült a kocsmába). Másnap a hatóságok emberei ismét kiemelték a sírgödörből, ekkor már a szája is tiszta véres volt, valamint a gyolcsait is teljesen összetépkedte, tehát valószínűleg utána is felkelhetett sírjában. Az eset miatt (lévén hanyagságból elkövetett gyilkosság történt) több embert is kötél általi halál várt (vélhetően a férj perelte be őket), ám végül megkegyelmeztek nekik, és csak bírságot kellett fizetniük.

A megforduló halott

Nem Alice volt az egyetlen a történelemben, akit véletlenül élve temettek el. Charles Boger amerikai farmer feleségével a pennsylvaniai Whitehavenben gazdálkodtak. 1893 júliusának egyik napján az asszony teljesen ismeretlen okból elhunyt. Az orvosok halottnak nyilvánították, és hamar eltemették. A temetés utáni órákban a férfi azt hallotta néhai feleségéről, hogy megismerkedésük előtt az asszony gyakran szenvedett hisztérikus rohamoktól, és könnyen elképzelhető, hogy csak az egyik nagyobb roham miatt tűnhetett halottnak. A farmert valósággal megőrjítette a gondolat, hogy feleségét élve temették el, így egyik barátja segítségével kihantolta elhunyt nejét. Mikor kiemelték a koporsót, nem a szokásos látvány fogadta őket: a nő arccal lefelé nézett. A fakoporsóban lévő leplek össze voltak tépve, az üvegtető pedig összetört, a szerencsétlen asszony teste pedig vérben úszott. Bőrét vastag karcolások fedték, az ujjainak végei pedig teljes egészében hiányoztak. A korabeli feltételezések szerint saját magának rágta le. Senki sem tudja, mi történt a férjjel a szörnyű felfedezést követően.

Nyöszörgések a mélyből

John Snart 1817-ben publikált, Thesaurus of Horror című könyvében egy 80 évvel azelőtti, hátborzongató történetet mesélt el. A délnyugat-angliai Bath szeretett, az elbeszélésben csupán Mr. Barth néven említett polgármesterét egy halálos lázroham vitte el. Legalábbis mindenki így gondolta. A 18. század eleji Angliában az volt a szokás, hogy az elhunytat a halál beálltát és annak megállapítását követően minél hamarabb elföldeljék. Az angol sírásók a szertartást követően már félig betemették a sírt, amikor néhány arra járó ismerősük kedvéért megszakították a munkájukat, hogy csillapíthatatlan szomjukat néhány pohárka röviditallal eloltsák. Hangos nevetgéléseik közepette elfojtott nyöszörgésre lettek figyelmesek a félig betemetett sír irányából.

Villámgyorsan rádöbbentek, hogy élve temették el szegény polgármestert, így elkezdték kiásni a sírt, ugyanis a koporsóban lévő oxigén rohamosan fogyott. Azonban mire a leástak a sír mélyére, és újból kinyitották a koporsó fedelét, már késő volt. Cornish megfulladt. Véres térdei és könyökei bizonyítékot jelentettek, hogy nem az alkoholmámor tréfálta meg a sírásókat. A történet annyira megrémítette a néhai városi elöljáró féltestvérét, hogy arra kérte rokonait, saját halála esetén fejezzék le, mielőtt koporsójában a föld alá teszik. Nem akart erre a sorsra jutni, ám nem tudjuk, hogy szerettei képesek voltak-e teljesíteni kívánságát.