Vér és megtorlás 1849-ben: így jutottunk el a szabadságharc tragédiájáig
2020. október 6. 08:17 Szelke László
A dicsőséges tavaszi hadjárat 1849. áprilisi sorozatos sikereire alapozva és a Magyar Királyság korábbi alkotmányos különállását figyelmen kívül hagyó (a magyar területeket csupán a birodalom egyik tartományaként említő, 1849. március elején kihirdetett) olmützi alkotmányra válaszul a magyar országgyűlés április 14-én kimondta a Habsburg–Lotharingiai ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. A magyar seregektől elszenvedett sorozatos vereségek és a Függetlenségi nyilatkozat hatására a bécsi udvar már április 21-én úgy döntött, hogy segítségért fordul az orosz cárhoz. Ferenc József május 1-jén kelt levelében I. Miklós támogatását és beavatkozását kérte. Az orosz uralkodó 200 ezres sereget mozgósított és küldött a magyar szabadságharc leverésére. Az ország sorsa ezzel megpecsételődött.
Harc a túlerővel
A magyarországi császári csapatok parancsnokává május végén kinevezett Julius Haynau 170 ezer fős seregével együtt így a szintén körülbelül százhetvenezer fős, az ellátásban és a kiképzésben is hátrányban lévő magyar honvédseregnek a továbbiakban több mint kétszeres túlerővel kellett szembeszállnia.
A magyar vezérkarban megfogalmazódott és kidolgozott haditerveknek megfelelően a honvédeknek még az ellenséges seregek egyesítése előtt, külön- külön kellett volna legyőzniük az osztrák és az orosz csapatokat. A ragyogó tehetségű Görgei Artúrnak azonban nem sikerült megállítania Haynau támadásait, és a május 21-én visszafoglalt Pest-Budát már július 11-én ki kellett üríteni, és át kellett adni az osztrákoknak.
A főváros elvesztése után a május 2-án hivatalba lépő, Szemere Bertalan miniszterelnök vezette kormány és a magyar országgyűlés a kedvezőtlen és válságossá váló hadihelyzet következtében előbb Szegedre, majd Aradra kényszerült. 1849 februárjában a kápolnai csata során a határozatlanságáról és következetlenségéről ismertté vált Dembinszky Henrik ismét visszavonult, majd vereséget szenvedett az osztrák csapatoktól, de a korábban sikert sikerre halmozó Bem József sem tudott győzni július 31-én Segesvárnál, majd augusztus 6-án a Nagyszeben melletti Nagycsűrnél, végül immár a teljes magyar haderő főparancsnokaként maradt alul augusztus 9-én Temesvárnál, a szabadságharc utolsó jelentős ütközetében.
A temesvári csatavesztést követően, augusztus 10-én Szemere kormányfő és Batthyány Kázmér külügyminiszter a minisztertanács felhatalmazásával felajánlotta a koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848-as áprilisi törvények érvényességét, orosz részről azonban teljes elutasításra találtak.
Az utolsó két erődig
Augusztus 11-én az államfő, Kossuth Lajos kormányzó-elnök a teljes katonai és politikai hatalmat Görgeire ruházta át, azaz diktátorrá nevezte ki. A teljhatalommal felruházott tábornok elhagyta Aradot, és még aznap haditanácsot hívott össze. Főtisztjei körében Görgei az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletétellel állt elő, amit a további fegyveres harc kilátástalansága indokolt, hiszen a közel 30 ezer fős seregében több ezer újonc fegyverrel sem rendelkezett, és a lőszerhiány miatt a további csapatok harcképessége is erőteljesen kérdéses és vitatható volt.
A javaslatot a haditanács elfogadta, s így augusztus 13-án a világosi vár alatt húzódó szöllősi mezőn a fősereg letette a fegyvert Fjodor Rüdiger lovassági tábornok előtt, majd még augusztus folyamán a további kisebb csapattestek is megadták magukat, vagy egyszerűen feloszlottak.
Görgei döntésével – miszerint csak az orosz csapatok előtt volt hajlandó a megadásra, utalt arra, hogy az osztrákok nem voltak képesek legyőzni őt – minden bizonnyal több száz, a honvédseregben szolgálatot teljesítő volt császári és királyi katonatiszt életét mentette meg, hiszen a hírhedten kegyetlen Haynau mindezen katonatiszteket rögtönítélő bíróságokon vagy gyorsított eljárásban ítéltette volna el, és a legrövidebb határidőn belül kivégeztette volna őket.
1849 szomorú augusztusát követően csak két erőd, Pétervárad és Komárom tartotta még magát. A körülzárt péterváradi várőrség szeptember 7-én feltétel nélkül átadta az erődöt az ostromlóknak, majd szeptember 27-én a bevehetetlen komáromi erődrendszer átadásának feltételeiről is megállapodás született.
[galeria_kep_29281]
Komáromot Klapka György vezetésével mintegy 20 ezer honvéd védte, ezért a gyors és zökkenőmentes megadás érdekében még az egyéb esetekben kérlelhetetlen és kíméletlen Haynau is komoly engedményekre kényszerült. A komáromi védők végül október 2–4. között teljes körű amnesztia és szabad elvonulás fejében átadták a várat, a politikusok és a katonák is sértetlenül külföldre távozhattak, ha akartak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
