Valószínűleg az atombomba hatásának bemutatása is elég lett volna Japán elrettentésére
2024. augusztus 6. 08:20 Múlt-kor
Egy új korszak kezdete
A hét B–29-es bombázó Tinian szigetéről szállt fel augusztus 6-án hajnalban úgy, hogy alig 48 órával korábban még Tibbets és legénysége sem tudhatta, hogy pontosan milyen küldetés vár rájuk. Az első hármas a célpontok időjárási viszonyait ellenőrizte, a második hármasból egy a tudósokat, egy a fotósokat szállította, a hatodik gépet tartaléknak szánták. A hetedik gép volt az Enolay Gay, amely a bombaterében 3,6 méter hosszú, 0,7 méter széles, 4,4 tonnás nukleáris fegyvert, a Little Boyt szállította.
A gép parancsnoka, Paul Tibbets már 1944-ben elkezdte a B–29-ek tesztelését, több száz repült óra után nem meglepő, hogy az atomtámadásra készülő egységhez is beválogatták. A Silverplate hadművelet során tesztelték, majd tökéletesítették az atombomba hordozására egyedül képes gépet, augusztus 5-én pedig kinevezték Tibbets ezredest a küldetés parancsnokának – a halált hozó B–29-et édesanyjáról nevezte el Enola Gay-nek.
Paul Tibbets és legénysége 8 óra 15 perckor, 9400 méteres magasságban oldotta ki a bombát, amely 600 méteres magasságban robbant fel: a rettegett gombafelhő másodpercek alatt az ég felé szökött. Miután a küldetést sikeresen teljesítették, a géppel már délután háromkor landoltak Tinianon, ahol ünneplő tömeg várta a „hősöket”. Tibbets azonnal megkapta a Szolgálati Érdemkeresztet. Hosszú és látszólag lelkiismeret-furdalástól mentes élet jutott neki osztályrészül, még utolsó éveiben is hazafiúi kötelességét hangsúlyozta: „Csak az az egy cél lebegett a szemem előtt, hogy a lehető legjobban hajtsam végre a feladatot, hogy minél előbb véget érhessen a gyilkolás”.
A remélt „világbéke” nem szokványos módon köszöntött be, ugyanis a robbanás 1,6 kilométeres körzetben mindent a földdel tett egyenlővé – és ez a körzet Hirosima „civil” területe, belvárosa volt, az ipari létesítményekben és a hadiüzemekben nem esett kár. A halálos áldozatok számát a mai napig sem sikerült tisztázni: bár a hirosimai emlékművön 61 ezer 443 név szerepel, valójában akár 140 ezer ember halálát is okozhatta a pusztító tömegfegyver. A többség nem a robbanásban, hanem a tűzvészben, az összeomlott épületek alatt vagy a radioaktív sugárzás következtében, néhány nappal, esetleg hónappal később vesztette életét. A hirosimai gyilkos nem tűnt el nyomtalanul, a betegségek – például a leukémia és születési rendellenességek – még évtizedekkel később is szedték áldozataikat a helyi lakosság köréből.
Little Boy
A túlélők, az úgynevezett hibakusák a pusztítás mementójaként őrködtek az emberiség lelkiismerete felett. Mayasa Nemoto, egyetemi kutató a 2000-es években készített interjúkat a tragédia túlélőivel: az ő élettörténetük hitelesebb krónikása az elmondhatatlan pusztításnak bármilyen más történeti forrásnál. Az 1945-ben iskolaéveiben járó Sadao Hirano már 13 évesen sem tanulmányaiban teljesedett ki, a munkaerőhiánnyal küzdő Japánban farmokon dolgozott, vagy házakat rombolt le „munkatársaival”, hogy a város tűzvédelmi rendszerét biztosítsák.
Augusztus 6-án a város napsütéses reggelre virradt, a tervek szerint Hirano és osztálytársai 9-kor kezdtek volna a napi bontási munkálatokba a városközpontban. A nebulók 8 óra 15 perckor – a bomba robbanásától alig 2 kilométerre – gyülekeztek az iskolaudvarban. A túlélő így írta le az eseményeket: „Hirtelen egy erős, a Napnál is sokkal világosabb sárga villanásra figyeltünk fel, amelyet azonnal erős hanghatás követett. Az udvaron nem volt hova elrejtőzni, így az égési sebek elől nem menekülhettünk, bár a sokkhatás miatt először semmit nem éreztem. A robbanás mindenkit elsöpört. Minden kaotikussá vált, egy pillanatra sötétség vett körül bennünket. Maró szomjúságot éreztem, és a sok por miatt fuldokoltam. Az osztálytársaim segítségért kiabáltak, egyikük a hiányzó kalapját kereste. Mindenki őrült rohanásba kezdett.”
Ahogy Hirano körbenézett, „égett szörnyetegeket” látott. Egy közeli óvóhelyhez rohant, amely már megtelt súlyosan sérült emberekkel. Néhány bajtársával hazafelé indultak, és szerencséjükre vizet is találtak, sőt az elővárosokból is megérkezett a remélt segítség. Hirano így is csak este 6 órára tért haza, ahol édesanyja vette kezelésbe: levágta a bőrcafatokat, szakéval itatta fiát és fertőtlenítette sebeit, aki a fájdalomtól elveszítette az eszméletét.
Hirano körülbelül 20 napig magatehetetlen volt. Gennyes sebek borították súlyosan sérült testét, és bár édesanyja mindent megtett, hozzáértő, orvosi segítséget nem kapott, ezért uborkalével és emberi csontok hamvaival próbálta enyhíteni gyermeke fájdalmait. Mire Hirano újra járni tudott, a háború már véget ért.
Fájdalmas sebeit – különösen a kezén – egy életen át billogként viselte: a japán társadalomban a betegség még a mai napig is a „rossz” szimbóluma, amelyet távolságtartás és kirekesztés kísér. Ez a diszkrimináció jellemző arra is, hogy Japánban milyen mély törést okozott az esemény: a seb, amely emlékeztet a múltra, nem kívánatos látvány. Ezzel a teherrel Hirano csak úgy tudott megbirkózni, hogy idős korában elmesélte életének történetét, ezzel enyhítve saját és népe fájdalmát.
A második trauma: Nagaszaki
A három nappal később, augusztus 9-én Nagaszakit ért atombomba-találatot már nem magyarázhatták sem az elrettentés politikájával, sem az amerikai életek megkímélésével – Hirosima után a japán vezetés döntő többsége is belátta, hogy a győzelem reménye odaveszett. A második atombombát a Szovjetuniónak küldött jelzésként értelmezi a legtöbb történész, amely már nem a világháború lezárását, hanem a hidegháború kezdetét jelölte. A tragédia legalább 40 ezer, de feltehetően inkább 60-80 ezer áldozatot követelt, Amerika mégis a világbéke megteremtőjének szerepében tetszelgett.
A háborús felelősség és a tragédia folytán megtört japán császár, Hirohito alig egy héttel az atombomba bevetése után, augusztus 15-én jelentette be Japán feltétel nélküli megadását; a kapitulációról szóló dokumentumot szeptember 2-án írták alá. Szélsőségesek még egy utolsó, elkeseredett kísérletet tettek a kapituláció megakadályozására: Hatanaka Kendzsi és különítménye 1945. augusztus 15-én betört a tokiói császári palotába, hogy megszerezze a bakelitlemezre vett hangfelvételt. A kísérlet kudarcba fulladt, a nép először hallhatta a császár hangját.
Az amerikaiaknak sem állt érdekében a japán anarchia, ezért a császárt végül ők sem vonták felelősségre. A következmények így sem maradtak el, Hirohito 1946. január 1-jén megtagadta isteni származását, így ezután az ország vezetésében már csak protokolláris feladatokat látott el. Lelkiismeretének sebei azonban így sem gyógyultak be, Hirosima és Nagaszaki emlékezete élete végéig kísértette a császárt, és kísérti ma is a szigetország lakóit.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
