Valódi kísérletek ihlették Frankenstein történetét

2018. október 29. 13:58 Múlt-kor

1803. január 17-én egy George Forster nevű fiatalembert akasztottak fel a londoni Newgate börtönében. A gyilkosság miatt kivégzett férfi holttestét – a korabeli szokásoknak megfelelően – a Sebészek Királyi Kollégiuma rendelkezésére bocsátották, ahol az orvosok rendszerint felboncolták az így szerzett testeket, hogy jobban megismerkedhessenek az emberi szervezet működésével. Forster boncolásában azonban semmi szokványos nem volt.

Az érdeklődő közönség előtt végzett eljárást egy olasz tudós, bizonyos Giovanni Aldini hajtotta végre. Aldini annak a Luigi Galvaninak volt az unokaöccse, aki az elektromosságtan egyik úttörőjeként arról vált nevezetessé, hogy békákon végzett kísérletei alapján felfedezte, hogy elektromosság hatására az izmok összerándulnak. Galvani ezt az „állati elektromosság” jelenségével magyarázta. Elmélete szerint ugyanis az élő szövetekben elektromos töltés található és a mozgást lényegében az izmok és az idegek ellentétes töltése hozza létre.

Ma már tudjuk, hogy Galvani elmélete csak részben igaz, mert bár az elektromos inger valóban izom-összehúzódást eredményez, az elektromosság nem az élő szövetből származott a vizsgált békatetemekben, hanem a hozzájuk érintett fémekből. Utóbbi felismerés Alessandro Volta nevéhez fűződik, aki vitába is szállt a vele kortárs Galvani eredményeivel. Eme tudományos vita kereteibe illeszkedett, amikor Aldini – igyekezve bizonyítani nagybátyja igazát – egy emberi holttesten is végrehajtotta a híres kísérletet.

A kísérletről tudósító The Times című lap szerint az elektromosság hatására a holttest állkapcsa remegni kezdett, a körülötte lévő izmok pedig szörnyűségesen eltorzultak, az egyik szeme pedig ki is nyílt. A folyamat későbbi részében a hulla „kinyújtotta  az egyik karját” és „megmarkolta” a levegőt, miközben a lábai szintén mozogni kezdtek.

Aldini kísérlete idején már közel egy évszázada élénken élt a tudományos világban a gondolat, hogy az elektromosság és az élet valamilyen formában kapcsolatban áll egymással. Már Isaac Newton is elmélkedett erről, a 18. század folyamán pedig számos kísérletet végeztek az elektromosság emberre gyakorolt hatásaival kapcsolatban. Alexander von Humboldt állati szövetekből próbált elemet előállítani, míg Johannes Ritter még saját magába is vezetett elektromosságot, hogy kiderítse milyen hatással van az érzékeire.

A gondolat, hogy az elektromosság képes valamilyen formában visszahozni az életet, a 19. század elején már nem csak az egyetemek termeiben váltott ki élénk vitát, de lassan a tudományok iránt érdeklődő szélesebb közvélemény figyelmét is megragadta.

Nem volt kivétel a híres Frankenstein című regény szerzője, Mary Shelley sem, akinek közvetlen környezetében három olyan embert is találunk, aki aktívan foglalkozott a kérdéssel. A neves költő, Samuel Taylor Coleridge – aki családi barátja volt Mary szüleinek – egy fennmaradt levelében éppen arról cserélt eszmét egy kémikus barátjával, hogy miként mozgatja az elektromosság az izmokat. Mary férje, Percy Shelley maga is lelkesen kísérletezett az elektromossággal, míg orvosuk, William Lawrence az 1810-es években aktív résztvevője volt az elektromosság és az élet közti kapcsolatról szóló tudományos vitáknak – igaz, Dr. Lawrence azon az állásponton volt, hogy nincs szükség ilyesféle erőre ahhoz, hogy megmagyarázzuk az élet működésének folyamatát.

Amikor tehát 1816 tavaszán, a Shelley-házaspár svájci vakációjuk során a heves esőzések miatt Lord Byron házában gubbasztott és társaikkal különféle rémtörténetekkel szórakoztatták egymást, Mary korántsem csak a saját fantáziájára hagyatkozott, mikor megalkotta híres szörnyetegét. Regényének témája a kor egyik legfelkapottabb tudományos vitájában gyökerezett és az őt motiváló kíváncsiság nagyon is hasonló lehetett ahhoz, amit napjaink embere érez például a mesterséges intelligencia kérdése iránt.