A festő, aki műveivel Velencébe kalauzolja az utókort

2021. április 19. 19:37 MTI

Canaletto, teljes nevén Giovanni Antonio Canal 1697. október 7-én született Velencében. Apja, Bernardo Canal díszletfestőként kereste kenyerét, és felcseperedő fiait is korán bevonta a munkába. Már festőinasként megmutatkozott Antonio kimagasló tehetsége.

Huszonévesen már Rómába utazott, hogy más mesterek műveit tanulmányozza. A holland Caspar van Wittel városképei lenyűgözték, s olyan mély hatást gyakoroltak rá, hogy haláláig szinte kizárólag városképeket – a művészettörténetben meghonosodott kifejezéssel: vedutákat – festett. Képeit és metszeteit Canalettóként szignálta, ami hamisítatlan velencei családnév, a Canal kicsinyítő képzővel ellátott formája, és kis csatornát, csatornácskát jelent. (Ugyancsak a Canaletto nevet vette fel unokaöccse, Bernardo Bellotto is, aki Drezda, Bécs, Varsó és Krakkó városának nevezetes épületeit örökítette meg.)

Velencei városképein a szabálytalan alakú, kisebb, zárt terek éppúgy feltűnnek, mint a nyílt, széles térségek, valamint a város emblematikus színhelyei, a Canal Grande vagy a Szent Márk tér. Műveit a részletek aprólékos kidolgozása mellett a perspektíva sokszor szokatlan – a madártávlat akkoriban még nem volt bevett ábrázolásmód –, de mindig következetes alkalmazása jellemzi.

A szerkesztésmód miatt a néző óhatatlanul úgy érzi, nincs más választása: bele kell sétálnia, „szállnia” a képbe. Meglátogatni a tereket, végigjárni a sikátorokat, vagy gondolán suhanni valamelyik csatornán. A művészettörténészek időről időre hajba kapnak azon, hogy Canaletto a távlatok helyes megfestése érdekében használt-e camera obscurát (latinul jelentése sötét kamra, más néven lyukkamerának nevezzük).

Az épületek és a víz összjátéka jobban foglakoztatta, mint az emberábrázolás, a legenda szerint a vedutáin szereplő alakokat több alkalommal cimborája, a szintén velencei Tiepolo festette. Kifinomult színvilága a harmonikusan rendezett tér érzetét kelti, de vásznain a levegő és a víz, a fény és az árnyék különös, gyorsan tovatűnő napszaki váltakozását is megragadta.

Festményeinek részletgazdagsága miatt nevével kapcsolatban emlegetik a főleg díszítőművészetként ismeretes rokokót, ecsetkezelése a francia Corot-t idézi, a fényhatások iránti érzékenysége pedig az impresszionistákat. Sikeres művész volt. A Velencében időző angol kereskedők és műértők csinos vagyonokat fizettek képeiért, metszeteiért, rajzaiért, hogy aztán busás haszonnal adják tovább őket Angliában. 1740-ben azonban kitört az osztrák örökösödési háború, a brit kereskedőket nem nézték jó szemmel Velencében.

A művész egyre nehezebben tudta értékesíteni műveit, s Angliába utazott, 1746-tól tíz esztendőn át Londonban alkotott, a város számos színterét, hangulatát örökítve meg. A ködös Albionban is sikeres volt, műveit jó áron értékesítette. 1755-ben tért vissza szülővárosába, 1763-ban megválasztották a Velencei Festőakadémia tagjává. A hazatérte után készített festményei komorabbak, a színárnyalatok sötétebbek, néha csaknem fenyegetőek. Az öregedéssel együtt járó keserűbb világlátás rézkarcait emelte különös művészi magasságokba. Életének hosszú betegség vetett véget, 1768. április 19-én halt meg és a San Lio-templomban helyzeték örök nyugalomra.

A velencei brit konzul, Joseph Smith kereskedő és műértő, Canaletto legfőbb ügynöke 1762-ben 54 festményét és 140 rajzát eladta III. György királynak. Úgyhogy akit lenyűgöz a lagúnák városának festője, annak célszerűbb Velence helyett Angliába utaznia és a windsori kastély páratlan gyűjteményét, a Royal Art Collectiont felkeresnie. 2013-ban a Szépművészeti Múzeumban Caravaggiótól Canalettóig címmel nyílt kiállítás, ahol a mester több művét is megtekinthették az érdeklődők, a múzeum Régi Képtárában pedig A zsilip Dolónál (1763) című olajfestményét őrzik.