Valóban át akart térni II. Henrik angol király az iszlámra?
2020. április 7. 19:49 Múlt-kor
Muszlim angol király?
Az, hogy Henrik valóban beváltotta volna fenyegetését, igencsak valószínűtlen. A reálpolitika gyakorlott mestereként tudhatta, mennyi veszélyt rejtett volna magában egy ilyen lépés.
Szilárd uralma ellenére bajosan tudta volna muszlimként legitimálni jogát a keresztény Anglia koronájára, amelynek ráadásul egész feudális államszervezete a keresztény vallási kontextusban tett hűbéri eskükre és hasonló alá-fölérendeltségi viszonyokra épült.
Mindez igencsak ellentétben állt az iszlám világ ehhez viszonyítva nagyobb társadalmi mobilitásával és kevésbé merev struktúrájával.
Henrik személyes áttérése minden bizonnyal megkövetelte volna az egész ország uralkodó rétegének áttérését, ha a lakosságét közvetlenül nem is.
Ezen túl pedig az új vallással szemben ott állt volna a beágyazott keresztény egyház, több ezer pappal és szerzetessel, akik hirtelen minden fontos szerepüktől meg lettek volna fosztva.
Mindezeken túlmenően további számtalan kérdést vet fel a vallásváltás: vajon a latin maradt volna-e a lingua franca a Henrik által uralt területeken, vagy felváltotta volna idővel az arab? Új tananyag került volna-e bevezetésre az egyetemeken? Tovább fejlődött volna az új irány mentén az angol jogi hagyomány, vagy az addigi törvényeket teljes egészében lecserélték volna az iszlám törvénykezésre? Mely államokkal léphetett volna érdemen szövetségre, és mindennek milyen hatása lett volna a keresztes hadjáratokra?
Egy ilyen lépés óriási hatásainak elgondolására nem szükséges messzebb menni Henrik leszármazottja és névrokona, a római egyházzal szakító VIII. Henrik uralkodásánál.
Az anglikán egyház különválása több évszázadnyi vallási töltetű politikai konfliktust szült a szigetországban, amelynek végeredményeként még egy királyt (I. Károly) ki is végeztek alattvalói.
Az ellenségesnek tartott iszlámra való áttérés valószínűleg még ennél is kiszámíthatatlanabb következményekkel járt volna.
Habár természetesen voltak ebben a korban is áttérések a két vallás között, ezek jellemzően olyan területeken történtek, ahol a keresztény és az iszlám világ találkozott, és a két kultúrkör között mindennapos volt a párbeszéd.
Fontos emellett az is, hogy ezek az áttérők közemberek voltak, nem pedig uralkodók vagy egyéb hatalmasságok. Egy ilyen lépést még egy olyan mesterdiplomata sem tudott volna kivitelezni, mint II. Henrik.
A különös epizód alapján egy valami kétségkívül kirajzolódik Henrik személyéről: hogy mennyire keveset jelentett számára a vallás.
Habár babonás volt, egyáltalán nem volt vallásos: a krónikások szinte mind a szemére vetik viselkedését e téren, többek között azt is, hogy sosem bírt nyugton maradni mise közben. A király gyakran annyira unta magát, hogy rajzolgatni kezdett, vagy hozzá kérésekkel forduló személyeket fogadott.
A vallásváltással való fenyegetőzése arra is rávilágít továbbá, mennyire elutasította a pápai főséget, amely gyakran hatalma gyakorlásának útjában állt.
E tekintetben talán valóban tetszett is neki az iszlám vallás: a kereszténységgel szemben nem volt központi, államok feletti autoritása – nem létezett muszlim pápa, aki megakadályozhatta volna például renitens érsekének leváltásában.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
