„Vágyom, tehát vagyok” – állította Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja
2021. május 6. 14:14 Múlt-kor
Az elszigetelődéstől a világhírnévig
Korának szakértői hitetlenkedve fogadták elméleteit, így néhány éven keresztül elszigetelődött az orvosi berkektől. „Amikor már megértettem, mennyire szükségszerűek voltak az összeütközések, érzékenységem nagyon enyhült” – írta visszaemlékezésében. 1902-ben néhány fiatal bécsi orvos részvételével saját tudományos kört szervezett a pszichoanalízis tanulmányozására.
Mozgalma lassan követőkre talált, 1908-tól minden évben összegyűltek Salzburgban és a svájci származású Carl Jung szerkesztésében folyóiratot is kiadtak, majd 1910-ben Ferenczi Sándor javaslatára megalapították a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületet. Kritikusaik továbbra is akadtak, és kifejezetten elégedetlen volt a német tudományos közeggel: „úgy hiszem, hogyha az a korszak, amit átéltünk, egyszer történetíróra talál, akkor annak el kell majd ismernie, hogy a német tudomány képviselőinek magatartása abban az időben nem volt valami dicső”.
1909-ben Freud Amerikában is előadásokat tartott és az itteni tartózkodás jót tett önérzetének, mert – európai élményeivel ellentétben – egyenrangú félként kezelték. Hazatérte után tovább folytatta pszichoanalitikus gyakorlatát, de néhány korábbi munkatársát – C. G. Jungot és Alfred Adlert – eretneknek bélyegzett, mert eltávolodtak az eredeti módszer alapjaitól. (A gyerekkori nemiség és a gyerekkori analízis szükségességét „tagadták”.)
Életének késői szakaszában sem fordult el a türelmes megfigyeléstől és nem adta át magát a spekulációnak, a tulajdonképpeni filozófiához való közeledést élete végéig kerülte, magát a tudomány megértésére alkalmatlannak tartotta.
A művészeti alkotás folyamataival is foglalkozott és lényegében arra a következtetésre jutott, hogy a „költött álmok ugyanúgy megfejthetőek, mint a valódiak, mindkettőben ugyanazok a tudattalan mechanizmusok működnek.” A művészetek mellett a vallás lélektanával is tanulmányozta, de kiemelte visszaemlékezésében, hogy a „lélekelemzés egyéb általános érdekű alkalmazásában csekély részem van”. Reménykedett, hogy hullámok elindítója volt, melyekből még „válhatik valami”.
Önéletírását később kiegészítette, mert 1923-ban még azt hitte, hogy rosszindulatú megbetegedése élete végét jelenti majd. „Élet- és munkaképes maradtam, habár többé sohasem panaszmentes” – írta. A pszichoanalízis területén már kevesebb forradalmi gondolatot publikált, elmondása szerint egyfajta regresszív fejlődésen ment keresztül. Ekkor már bizonyossá vált, hogy a lélekelemzés már fennmarad az utókornak és a kételyei ellenére meggyőződéssel állítja, hogy „az egész azonban komoly, magas színvonalú tudományos munka benyomását kelti”.
1930-ban kisebb szívrohama volt, így lánya, Anna vette át a neki adományozott Goethe-díjat. Ezt tartotta polgári élete tetőpontjának, ezután a „nemzet” már nem akart tudni róluk. Önéletrajzi közléseit részben ebből az indokból is lezárta, mondván a nyilvánosságnak „nincs joga ezekről többet megtudni”. 1935-ben a Brit Királyi Orvosi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, viszont 1938-ban Ausztria náci megszállása miatt menekülni kényszerült: erre csak Roosevelt amerikai elnök és a világ tudományos közösségének segítségével volt lehetősége. Testvérei nem voltak ennyire szerencsések, négy lánytestvére is koncentrációs táborban halt meg.
Londoni emigrációját és szabadságát sokáig nem élvezhette. Talán láncdohányossága is hozzájárult szájrákja elmérgesedéséhez, melynek következtében 1939. szeptember 23-án, 83 évesen elhunyt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
