Uzsorából záloghitel: kölcsönügyletek a középkori Európában

0000. 0. 00:00 Múlt-kor

A középkori Európa likvidtőkehiánya az egyházi tilalom dacára is kikényszerítette a zálog- és más kölcsönök szokásának fennmaradását. Ezek nyújtásában két népcsoport járt élen: a zsidók és a lombardok.

Előbbieket mind az egyházi, mind a világi hatalom különféle törvényekkel tartotta távol a megélhetés mások számára elérhető formáitól Európa-szerte: jellemzően nem űzhettek ipart vagy mezőgazdasági tevékenységet, így a gazdasági életben egyedül a pénzük forgatásán keresztül vehettek részt.

Az észak-itáliai lombard pénzváltók azonban elvileg a keresztény egyház által szabott kereteken belül működtek, így számukra tilalmas volt a kamatra kölcsönzés. Kamat felszámítása nélkül kölcsönözni azonban – néhány egészen ritka eset kivételével – nem járt haszonnal, így a lombard bankárok változatos kiskapuk használatával kerülték meg az egyházi tilalmat.

Nem volt tilos például a kölcsön mellé biztosítékot (vagyis zálogot) kérni, így bevett gyakorlattá vált a mai visszavásárlási megállapodások elődeinek alkalmazása, amikor a kölcsönt felvevő névleg eladta a zálogot a kölcsönadónak, és vállalta annak későbbi, magasabb áron történő visszavásárlását.

Bár a lombardok módszerei hivatalosan a törvény betűjén belül maradtak, széles körben uzsorásként tekintettek rájuk a hiteleket felvevők. Tevékenységük nyomai máig tetten érhetők: a modern európai pénzügyi központok közül több, például London, Amszterdam vagy Antwerpen rendelkezik a belvárosában a lombardokra utaló nevű utcával.

A középkori európai gazdaság szereplői, még az uralkodók és más, alsóbb szintű kormányzatok is szinte kivétel nélkül rá voltak szorulva az időnkénti kölcsönökre. Bár mind a központi hatalom, mind a keresztény egyház, mind a nép rosszallóan tekintett az uzsorásokra, az igazán szorult helyzetben lévők nem válogathattak, kitől vesznek fel kölcsönt.

A mind nyomasztóbbá váló társadalmi probléma megoldására tett kísérletként született meg 1462-ben a ferences rend kezdeményezésére a középkori Európa első valódi, sikeres zálogháza Perugia városában, ami a mons pietatis (monte di pietà, a kegyesség hegye) nevet kapta. Alig fél évszázad alatt 89 monte létesült Itáliában, és hamarosan számos hasonló zálogház nyílt Európában ugyanezen név alatt.

Az egyház által üzemeltetett intézmény mögött álló elv szerint a zálogház nem a saját hasznát, hanem a kölcsönző érdekeit szolgálta. Az adós az általa zálogba adott tárgy értékének kétharmadát kapta kölcsön, és egy éven belül kellett ezt visszafizetnie. A zálogház fenntartását az előre meghatározott, általában 4–12% közé eső kamatból befolyó jövedelem adta.

Ez különösen kedvezőnek számított egy olyan korban, amikor például Firenzében 20% volt a maximális megengedett kamatláb, de a hitelezők sokszor megtalálták a módját, hogy ennél jóval magasabb: 30–35 vagy akár 60%-os kamatot is felszámoljanak.

Hasonlóan hosszú történelemre tekinthet vissza egy sienai monte is: az 1472-ben Monte di Pio néven alapított zálogház néhány évtizeddel később további pénzügyi tevékenységekbefogott a helyi gazdaság élénkítése érdekében, ma pedig Banca Monte dei Paschi di Siena néven a világ legrégebbi ma is működő bankjaként ismert.

Térségünkben viszonylag későn, 1707-ben nyílt meg Közép-Európa első zálogháza, a bécsi Dorotheum, hazánkban még néhány évtizedig továbbra is rendezetlenek maradtak a hitelnyújtás viszonyai. Versenytársak és szabályozás híján az uzsorások szabadon garázdálkodhattak, a legközelebb ugyanis csak a császárvárosban volt bármilyen alternatíva az anyagilag megszorultak számára.

A század második felében azonban magyar földre is elért a bécsi változás szele, és 1773. augusztus 23-án Pozsonyban Mária Terézia megalapította az idén 250. születésnapját ünneplő BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Zrt. jogelődjét, a Domus Fiduciariát.