Utazás a jövőbe: Jules Verne félelmetesen pontosan valóra vált víziói
2020. augusztus 9. 08:25 Lados Tamás
Tűpontos megérzések a XX. századról
Verne nemcsak technológiai, hanem bizonyos politikai és társadalmi kérdésekben is prófétának bizonyult. Az Északi-sark megvásárlása című 1889-es regényének elején egy nemzetközi aukciót rendeznek, amelyen a résztvevők az Északi-sarkvidék területére licitálhatnak. Az árverésen számos ország képviselői vesznek részt, de végül egy amerikai magánvállalat vásárolja meg a jéggel borított vidéket.
A tetemes összeget megfizető vásárló terve az, hogy egy hatalmas ágyút építve, és annak visszarúgását kihasználva elmozdítsa a Föld tengelyét annak érdekében, hogy így megolvadjanak a sarkvidéki jégtakarók. A jégpáncél alatt ugyanis gazdag szénmezőket sejtenek, így annak kitermelése igencsak nagy nyereséggel kecsegtet.
A Verne által felvázolt helyzet nem sokban különbözik napjaink geopolitikai vitáitól. Az Arktisz alatt található a Föld legnagyobb, mindmáig érintetlen kőolaj- és földgázlelőhelye, nem véletlen tehát, hogy a terület éles diplomáciai csatározások középpontjában áll a környező országok részéről.
Verne leghátborzongatóbb jövendöléseivel az író egy talán kevéssé ismert könyvében találkozhatunk. A Párizs a XX. században című regény eredetileg 1863-ban íródott, de a kézirat nem nyerte el a kiadó tetszését, ezért arra kérte az írót, hogy várjon húsz évet a könyv megjelentetésével. Verne pedig ekkor olyan biztos helyre rakta irományát, hogy valószínűleg még maga is megfeledkezett róla, hogy hol lehet. A regény így több mint száz éven keresztül porosodott egy fiókban, mígnem Verne egyik dédunokája rá nem bukkant 1989-ben.
Az 1994-ben franciául, majd 1996-ban angolul is megjelent regény 1960-ban játszódik a francia fővárosban. A Verne által megálmodott Párizs lakói felhőkarcolókban élnek, és belső égésű motorokkal hajtott autókkal közlekednek. Nem marad el a járművekhez szükséges infrastruktúra sem, így találkozunk benzinkutakkal és aszfaltozott úttestekkel is.
Verne elektromosság iránti érdeklődése ezúttal is visszaköszön. A szélerőművekből nyert áram működteti a városban található megannyi szerkezetet, köztük a légkondicionáló berendezéseket, a nagy sebességgel közlekedő mágneses vonatokat vagy éppen a kivégzésekhez használt elektromos székeket (az első ilyen kivégzésre a valóságban 1890-ben került sor). A városlakók már kezdetleges számítógépekkel is rendelkeznek, amelyeket egy hálózatba kapcsolva üzeneteket továbbíthatnak egymásnak – épp úgy, ahogy az internetet is használjuk napjainkban.
A számtalan technikai csoda ellenére Verne a jövőbeli Párizzsal egy számára is disztópikus világot fest le, ahol az embereket már csak az üzlet és pénz foglalkoztatja, a művészeteket és a kultúrát pedig csak kevés ember ápolja, nekik viszont úton-útfélen szembesülniük kell a társadalom megvetésével.
A Verne által elképzelt jövőben háborúk sincsenek már, hiszen katonákból álló hadseregek toborzása helyett az államok gyilkos hadigépeket építenek. Ezek a gépek pedig olyannyira hatékonyak és pusztítóak, hogy azok bevetése mindkét fél biztos pusztulását vonná maga után, így az országok örökös patthelyzetbe kényszerülnek.
Utóbbi volt talán Verne legpontosabb jóslata. Alig egy évszázaddal azután, hogy papírra vetette e sorokat, a hidegháború éveiben az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti törékeny béke legfőbb biztosítékává éppen az a bizonyosság vált, hogy egy atomháború kitörése mindkét szuperhatalom végét is jelentené egyben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
