Múlt-kor.hu

A politikai haszon volt Machiavelli szemében az egyetlen mérce

A politikai haszon volt Machiavelli szemében az egyetlen mérce

2021. május 3. 18:04 MTI

A középkori Itália egyik jelentős alakja, az újkori politikatudomány megteremetője, Niccolò Machiavelli 552 éve, 1469. május 3-án született.

Tekintélyes, de elszegényedett firenzei családból származott, ügyvéd apja mégis gondoskodott humanista neveltetéséről. 1498-ban a második kancellária titkárává nevezték ki, majd a tízek tanácsának titkári címét is megkapta – talán mert sem a Mediciekhez, sem az őket elűző Savonarolához nem fűzték szoros szálak. (A városállamban az első kancellária foglalkozott a külügyekkel, a második a bel- és hadügyekkel, a tízek tanácsának a követek fogadása és a külföldi vezetőkkel folytatott levelezés volt a feladata.)

Másfél évtizedes hivatali ideje alatt követként megfordult a pápai udvarban, a francia uralkodónál, a Német-Római Császárságban, 1502-ben találkozott Cesare Borgiával, aki jelentős hatást gyakorolt rá.

1512-ben a Mediciek visszatérését követően börtönbe zárták, de vádat nem tudtak emelni ellene, ezért szabadon bocsátották. Meghurcoltatását követően a városhoz közeli Sant'Andreába költözött, ebben az időszakban születtek korszakalkotó művei, az idő előrehaladtával politikai tekintélyét is sikerült helyreállítania. Szépirodalmi műveket is írt, A mandragóra az itáliai reneszánsz egyik legszellemesebb vígjátéka.

A legjelentősebb, A fejedelem című államtudományi munkáját 1532-ben, halála után öt évvel adták ki. A 26 részes könyvben az uralkodók helyes és helytelen cselekedeteit, az államvezetés gondjait elemezte. A görög politikai filozófiával ellentétben abból indult ki, „hogyan élünk, és nem abból, hogyan kellene élnünk”.

Az általa kidolgozott elmélet arra törekedett, hogy előmozdítson egy „teljesen új (politikai) rendet”, kormányozni nála annyit jelent, mint az embert megjavítani, kiemelve önnön gonoszságából. Művében csak az egyeduralommal foglalkozott, mert a 16. századi politikai helyzetet, az itáliai állapotokat, az emberek romlottságát figyelembe véve arra a következtetésre jutott, hogy egy erőskezű fejedelemre van szükség.

Az egyeduralom két fajtáját különböztette meg, az örökletest és az új keletűt, s emellett különbséget tett az arisztokrácia, illetve a népre támaszkodó hatalom között, végkövetkeztetése szerint becsületesebb a nép által létrehozott egyeduralmat szolgálni.

A keleti despotizmust az európai állami berendezkedéssel összehasonlítva megállapította, hogy a különbség a politikai értelemben vett szabadság mértékében van: ahol nagyobb a szabadság, az uralkodó hatalma kisebb, könnyebb hatalomra kerülni, de nehezebb megtartani. Ezzel szemben ott, ahol alig van szabadság, a rendszer jól kiépített, nehéz hatalomra jutni, de könnyebb megtartani.

A kormányzás művészetéhez szükséges képességeket sorra véve Machiavelli azt a következtetést vonta le, hogy az erkölcsi követelmények érvényre juttatása a politikai cselekvésben durva hiba, a fejedelemnek egyedül a politika törvényszerűségeit kell követnie. Egyedüli mércéje a politikai hasznosság, s bár szó szerint nem vetette papírra, azt sugallta, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Másik nagy jelentőségű művében (Beszélgetések Titus Livius első 10 könyvéről) a köztársaság felsőbbrendűsége mellett érvel. A Discorsi címen is ismert műben felvázolta az államformák változásának körforgását: a választott uralom az örökletessé válással züllésnek indul, a nép legjobbjai megdöntik a fejedelem uralmát, a hatalom egy csoport kezébe kerül, ám ez oligarchiává torzul. Végül a nép maga veszi kezébe a kormányzást, ami végül zűrzavarba, romlottságba fordul, ezért mindenképpen szükség van egy erőskezű fejedelemre.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

A politikai haszon volt Machiavelli szemében az egyetlen mérce

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2021. tavasz különszám: 18 festmény, amit imádunk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra