Újra aktuálissá váltak a 19. század végi pestis tanulságai Mumbaiban
2020. május 18. 18:59 Múlt-kor
Az indiai Mumbai tengerparti külvárosa, a hagyományosan nagyszámú katolikus lakossal bíró Bandra tekergő utcáin sétálva az ember számos, a házak falaira meszelt keresztet láthat. E jelek a várost több mint egy évszázada végigpusztító pestis emlékei, abból a korból, amikor a várost még Bombaynek hívták, és brit uralom alatt állt. A mára szinte elfeledett katasztrófa óriási hatással volt a város fejlődésére.
Kirakatvárosból gócpont
A 20. század hajnalán a bubópestis mintegy tízmillió ember életét oltotta ki Indiában. A kór a szintén brit gyarmat Hongkongból érkezett a tengeren, az indiai nagyváros párás, zsúfolt negyedeiben pedig könnyűszerrel terjedt. Bombay kikötővárosa hamar a járvány egyik epicentrumává vált.
A brit gyarmati hatóságok könyörtelen módszerekkel kísérelték meg visszaszorítani a kór terjedését: erőszakkal lakoltattak ki embereket otthonaikból, hogy aztán internálótáborokba tereljék őket. Ennek eredményeként sokan elszöktek a városból, a szubkontinens távoli szegleteibe eljuttatva a halálos ragályt.
A bombayi járvány egyben orvostörténeti mérföldkövet is jelölt: Waldemar Haffkine (Volodimir Havkin), egy odesszai zsidó orvos is a városba érkezett segíteni, és itt fejlesztette ki a pestis elleni első vakcinát.
A jelenlegi koronavírus-járvány során mintha ismételné magát a történelem: a nagyvárosból a lezárások hatására a vendégmunkások valóságos exodusa indult meg, a vírus megjelenésének hatására pedig a városi hatóságok egy 123 éves, a britek által hozott törvényre hivatkoztak, amely az emberek életvitelének teljes felügyeletére jogosította fel annak idején a hatóságokat.
A britek ekkoriban Bombayt világbirodalmuk második számú városává kívánták fejleszteni London után, ennek megfelelően egyszerű kikötővárosból rohamtempóban iparosodó világvárossá kezdett alakulni. E korszak emlékei a gótikus építészet és nagyszabású műemlékek.
A britek és gazdag indiaiak szűk elitje valóban bámulatos körülmények közt élt, azonban ez csupán a város egy kis része volt, elsősorban a látogatók lenyűgözésére. A városba költöző emberek nagy része szegény kétkezi munkás volt, és az ő életkörülményeik ebben az időszakban valójában egyre rosszabbá váltak, ahogy nőtt a zsúfoltság.
E zsúfoltság – az éghajlattal együtt – volt az, ami miatt a város gócponttá alakult. A Kínában évtizedek óta fel-felbukkanó járvány 1894-ben érte el Hongkongot, ahonnan 1896-ban terjedt át a hajókon élő patkányok útján Bombaybe. A zsúfolt, párás klímájú város helyzetét rontotta a szinte hatástalan vízelvezető-rendszer, amely miatt a városban sok volt az állóvíz, amely kimondottan kedvezett a baktériumok terjedésének.
Ugyanez volt igaz a szennyvízelvezetésre is – a köztisztaság a város jó részén nem létező fogalom volt. A megelőző mintegy három évtized rohamléptékű iparosodása során kevés figyelem és pénz jutott az infrastruktúrafejlesztésre, így a legtöbb esetben a munkát adó nagy üzemek mellett épültek a „csaul” néven ismert bérlakás-komplexumok, valamint ezek környékén álltak fel a még szegényesebb körülményeket biztosító sátor- és bádogvárosok.
Mivel az építkezés nem volt szabályozva, a földbirtokoson arcátlanul szűkös, mindenfajta szellőzést és fényt nélkülöző lakhelyeket állíthattak fel, hogy minél több bérlőt fogadhassanak. A 19. század végi Bombay ideális terep volt a pestis számára, és a kór megjelenése után további húsz éven át folytatódott ellene a küzdelem.
A gyarmati hatóságok a szegénynegyedek problémájaként tekintettek a pestisre, és gyakran maguknak a nyomornegyedeknek a lebontásával „kezelték”. A lakókat eltávolították, a fertőzötteket és a velük kapcsolatba kerülteket jobb esetben kórházba, rosszabb esetben „pestistáborba” vitték, az üres területet pedig fertőtlenítették. A hatás nem maradt el: e negyedek lakói tömegesen kezdték el elhagyni Bombayt, sokuk a pestist is magával hurcolta.
A gazdasági hatás katasztrofális volt: a város minden kereskedelme megszűnt, szárazföldön és tengeren egyaránt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
