Új világrend született a harmincéves háborúban
2008. április 23. 15:00
Kettős évfordulóra emlékezhetünk 2008-ban: 390 éve tört ki, és 360 éve fejeződött be a kora újkori Európa legnagyobb vízválasztójaként is említhető fegyveres konfliktus.
Az új európai eszme születése
Európa újkori fejlődésének másfél évszázadára (kb. 1500-1650) a növekvő válság, a társadalmi és államközi konfliktusok fokozódása, sokasodása a jellemző. E válság a 17. század második felében érte el csúcspontját, a harmincéves háború korában. A háborút ezért térben és időben a leginkább megfelelően Európa újkori fejlődésének egyik sarokköveként, a század kontextusában helyezhetjük el.
Lehetetlen feladatra vállalkozik, aki úgy próbálja megérteni a harmincéves háborút, ha a történelmi folyamatoktól elkülönülve foglalkozik vele. Ez ugyanis csak egy utolsó - bár mindenféleképpen meghatározó - megjelenése volt egy sokkal nagyobb krízisnek: a középkor és újkor közti átmenetnek Nyugat- és Közép-Európában.
Az addigi államok közti konfliktus, amely elsősorban gazdasági, vagy ideológiai okokra vezethető vissza megváltozni látszott. A harmincéves háború okai között a katolikus és protestáns államok ellentéte mellett a birodalmi tartományok rendjei és fejedelmei közötti szembenállást, valamint a Habsburgok és a franciák közötti feszültségeket emelhetjük ki összegzésül.
A harmincéves háború nemcsak az újkor kezdeteként fogható fel, de ezzel az államok közti konfliktussal került erőtérbe a raison d'état, és az az új európai eszme, mely a nemzetközi kapcsolatok tekintetében a hatalmi erőegyensúly politikájaként fogható fel, és amely egészen az első világháborút lezáró békékig uralkodó eszme volt Európában.
Európa történelme az Újkor folyamán különült el végleg Ázsiáétól. Ázsia különböző területein újra megszilárdultak a nagy birodalmak, Európában viszont tartóssá vált a kisebb államok intenzív rivalizálása. IV. Henrik 1610-ben történt meggyilkolásával erőskezű, tehetséges uralkodó tűnt el a francia történelem színpadáról. Medici Mária régenssége idején, majd XIII. Lajos uralkodása alatt (1610-1643) a frakcióharcok miatt kiújult az anarchia, amelynek hullámai 1625 és 1642 között csitultak el, amikor előbb Richelieu, majd Mazarin bíboros igyekezett újra megszilárdítani a hatékony központi vezetést. Richelieu volt az, aki végleg szétzúzta a hugenották katonai erejét, véget vetve a vallásháborúk korszakának.
A mai tudományos diskurzusban aligha vitatható, hogy Richelieu államférfiként a spanyol hegemónia hanyatlásával Franciaországot tette meg Európa vezető hatalmává. Az európai eszme alakváltozása azonban legalább ekkora figyelmet érdemel. Az egység gondolatának összeomlásával új eszmerendszerre volt szükség, amely igazolja a protestantizmus "eretnekségét", és rendet teremt az államok közti kapcsolatokban: ez volt a raison d'état (állameszme, államérdek).
A raison d'état szerint egy állam jóléte minden olyan eszközt igazol, amely ezt a célt előmozdítja; vagyis a középkor egyetemes erkölcsi normáit a nemzeti érdek váltotta fel. Az egyetemes monarchia iránti nosztalgia helyébe az egyetemes erőegyensúly lépett, amely azzal kecsegtetett, hogy minden állam, miközben saját önző érdekeit próbálja meg kielégíteni, valamilyen módon hozzájárul a többi állam biztonságához és fejlődéséhez is.
Abban a korban, amelyben még a vallásos érzület és az ideológiai fanatizmus uralkodott, az erkölcsi aggályok nélküli külpolitika olyan volt, mint egy sivatagból kimagasló, hófödte hegycsúcs. Richelieu szerződéseinek egyetlen kritériuma az volt, hogy Franciaország érdekeit szolgálják, ezért először a protestáns államokkal, később pedig még a mohamedán Török Birodalommal is egyezségre lépett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
