Új arcot és új életet adott az I. világháborús sérülteknek
2018. október 30. 17:01 Múlt-kor
Az első világégés több millió katona és civil halálát okozta, ám sokszor kevés szó esik azokról az emberekről, akik túlélték, de testileg megnyomorodtak. Talán a legrosszabbul azok jártak, akik az arcukon szenvedték el a sérüléseket, amelyek nem csupán fizikai deformitással, de igen súlyos lelki megrázkódtatással is jártak. Ugyanis környezetük, családtagjaik reagálása hatalmas pszichológiai sebeket okozhatott. Nem beszélve arról, mit élhettek át, amikor a tükörbe néztek. Anna Coleman Ladd szobrászművész maszkok segítségével adott nekik új életet.
Néhány arcsérült katonának volt lehetősége műtéti beavatkozás vagy „bőrátültetés” segítségével javítani helyzetén, ám a legtöbb sérülés kezelése és helyreállítása túllépte a korabeli orvostudomány képességeit. Ezen szegény sorsú katonáknak csupán egyetlen vigasz maradt, mégpedig a maszkok használata. A témában Derwent Wood angol szobrászművész volt az úttörő, ám az amerikai Anna Coleman Ladd tökéletesítette azt a technikát, amely során a sérült egykori arcát megjelenítő fénykép tanulmányozása után olyan maszkokat hozzon létre, amely révén a beteg hasonlíthat egészséges önmagára.
A felső tízezer tagjának számító Ladd Bostonban élt, amikor 1917-ben hallott egy brit stúdióról, amely hasonló maszkokat gyártott az „arctalanná” váló bakáknak. Hamarosan Párizsba költözött, és ő maga is felállította a saját telephelyét, hogy segítsen azoknak, akik arcuk egy részének elvesztése miatt kiközösítettnek érezték magukat.
A folyamat első lépése során a beteg sérült arcáról készült gipszlenyomat. Ezt követően fényképek vagy – ennek hiányában – egyéb elbeszélgetések során szerzett információkat a katona „eredeti” arcának vonalairól. Majd szintén gipsz segítségével készítette el az adott katona hiányzó arcát. A legtöbb maszk csupán részben fedte a beteg arcát, ott ahol hiányzott neki a hús, ám olykor olyan súlyos volt a sérülés, hogy jobbnak látta, az állat, orrot, a szemek környékét és az orcákat is beborító álarcot készíteni.
A maszkok általában a trópusi vidékeken élő guttaperchafa beszáradt tejnedvéből, a guttaperchából (egyfajta gumi) készültek. Miután megformázta őket a művésznő (vagy kollégái), két napra rézfürdőbe tette őket, ezt követően került sor a festésre, amely során leendő viselője arcszínének megfelelő színt kapott. Amennyiben a sérülés nem csupán az arcot, hanem például a szájat is érte, akkor Ladd úgy tervezte meg azt a részt, hogy rajta keresztül cigarettázni is tudjon a beteg. Amennyiben igény volt rá, bajuszt is elhelyezett rajta.
Körülbelül másfél év leforgása alatt Ladd és kollégái közel száz maszkot hoztak létre. Az álarcok átlagos költsége 18 dollár volt, amely jóval magasabb lett volna, ám az asszony sokszor jóval kevesebbet kért el érte, mint az jövedelmező lett volna számára.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
