Túl ijesztőek voltak a gyermekek számára Thomas Edison „beszélő” játékbabái

2018. szeptember 20. 12:07 Múlt-kor

Edison úgy gondolta, gyermekjáték formájában kiválóan szemléltethetné új találmánya, a viaszhengeres fonográf otthoni szórakoztatásra való számtalan felhasználási lehetőségét. Ezzel szemben inkább kényelmetlen, hidegrázós érzést sikerült előidéznie a vásárlókban, és főleg azok gyermekeiben. A sajtó eleinte izgatottan érdeklődött az 1877 óta fejlesztés alatt álló találmány iránt – egy 1888-as szalagcím így szólt: „A csodálatos játékok, amelyeket Mr. Edison készít a jó kislányoknak”.

Miután azonban 1890-ben kereskedelmi forgalomba került a baba, az emberek több furcsaságot is észrevettek. Az 56 centiméter magas, a gyermekek számára nem éppen könnyű 1,8 kilogramm tömegű játékszer többnyire fából készült, feje porcelánból – ahogy ez megszokott volt –, törzse azonban, amely a fonográfot tartalmazta, fémből volt, üvegszemei által kölcsönzött tekintete pedig kimondottan nyugtalanító volt.

Ha a külseje nem lett volna elég, a baba hangja már biztosan riasztóan hatott volna bárkire. A fém törzsben elhelyezett miniatűr fonográf viaszhengereinek felületére ismert angol gyermekdalok, illetve mondókák húszperces változatait karcolták fel, mint például a „Mary Had a Little Lamb”, a „Jack and Jill”, a Hickory Dickory Dock”, a „Twinkle, Twinkle Little Star”, vagy a „Now I Lay Me Down to Sleep”. A baba hátán található tekerővel lehetett a felvételeket lejátszani.

Ahelyett azonban, hogy aranyos, csengő-bongó gyermekhangon szólaltak volna meg a dalocskák, a babából előtörő hang inkább arra hasonlított, mintha egy túszul ejtett és életveszélyesen megfenyegetett nővel olvastatnák fel a váltsága feltételeit. Ennek oka egyszerű volt: a felvételeket valóban fiatal hölgyek készítették, akiknek a gyárépület fülkéiben ülve úgy kellett belekiabálniuk a verseket a felvevőkészülékbe, annak érdekében, hogy a hangjuk hallható legyen. A felvételek minőségét tovább rontotta, hogy sok esetben a viaszhengerek már a szállítás során megsérültek, az idő múlásával pedig óhatatlanul deformálódtak, tovább torzítva az amúgy sem túlzottan kellemes hangokat.

A sajtó egy csapásra Edison babája ellen fordult, a feltalálót is gúnyolva. A Washington Post egyik szalagcíme, amely úgy szólt: „Beszélő Babák: talán szórakoztatóbbak lennének, ha értenénk, amit mondanak”, a finomabb kritikák közé tartozott. A baba sorsát a negatív visszhang mellett ára is megpecsételte: a játék önmagában, ruha nélkül 10 dollárba, míg felöltöztetett kiadása 20 dollárba került – ez ma körülbelül 235, illetve 470 dollárnak, azaz nagyjából 65 000, illetve 130 000 forintnak felelne meg.

A közönség innentől vajmi kevés érdeklődést mutatott az előzetesen szenzációsnak kikiáltott játékbaba iránt. Kevesebb, mint 500 darab kelt el belőle, a nagy felhajtással övezett bemutató után néhány héttel már kivonták a forgalomból. A feltaláló azonban ekkor még hajthatatlan volt – nekilátott egy új, javított változat kifejlesztésének. Itt viszont közbeszólt az a tény, hogy a babák gyártására létrehozott cég, az Edison Phonograph Toy Manufacturing Company (Edison Fonográfos Játékgyártó Társaság) veszteségessége és addig felhalmozott tartozásai miatt nem tudott már kölcsönhöz folyamodni, így csődbe ment. Ez végül Edison számára is megkönnyebbülést jelenthetett: a későbbiekben maga is „kis szörnyetegeknek” nevezte elkészült babáit.

Napjainkban már csupán néhány példánya létezik a hátborzongató játékoknak, többségük magángyűjteményekben található. A modern technológiának köszönhetően hangjukat azonban bárki meghallgathatja, mivel a viaszhengerek tartalma digitalizálásra került.