Trónörökösrablás és palotaforradalom az Árpád-házban

2022. augusztus 24. 15:00 Múlt-kor, Aetas

Kádár Tamás: Az 1272. évi székesfehérvári „palotaforradalom” című tanulmánya az Aetas című folyóirat 2020/2. számában jelent meg, és erre a linkre kattintva teljes egészében olvasható.

A támadás vezetőit a kutatás régóta és egyöntetűen Monoszló nembeli Egyeddel és Gergellyel azonosítja, az akció hátterét, indítékát és célját illetően azonban már megoszlanak a vélemények. Egyebek mellett – egykorú német források közlése nyomán ‒ felmerült, hogy a két báró IV. László erőszakos félreállításával annak unokabátyját, Béla macsói herceget akarta trónra juttatni. Ez meglátásunk szerint több szempont alapján is szerfelett valószínűtlen, és a kútfők szövegének pontos értelmezéséből sem következik nyilvánvalóan, hogy Egyedéknek ilyesféle szándékaik lettek volna.

Jóval hihetőbb az a magyarázat, miszerint a „palotaforradalom” célja a trónörököst nyáron, Szlavóniában elrabolt Gut-Keled nembeli Joakimnak és szövetségeseinek a hatalomból való kiszorítása, illetve esetleg példás megbüntetése, likvidálása (?), valamint a kormányzatnak ‒ az anyakirályné és IV. László felletti ellenőrzés megszerzése általi ‒ átvétele volt. A tanulmányban a fenti kérdéskör részletein túl azt is megvizsgáljuk, hogy középkori forrásainkban van-e bármiféle nyoma, így lehet-e alapja azon kései, jobbára a szépirodalomban megjelenő híresztelésnek, hogy Erzsébet és Joakim házasságtörő viszonyt tartottak fenn 1272 táján.

1271 nyarának derekán úgy tűnt, Magyarországon végre beköszöntött a sokak által áhított béke. IV. Béla király még előző év május 3-án bekövetkezett halála után lezárult az uralkodócsaládot és az országot körülbelül egy évtizede megosztó viszály és az abból kialakult belháború, majd július elején többé-kevésbé kedvező feltételek mellett sikerült békét kötni a régi-új ellenséggel, a Csehországot közép-európai nagyhatalommá tevő II. Ottokár királlyal is. A Magyar Királyságnak azonban mindössze egy esztendei viszonylagos nyugalom adatott meg, a tartós béke reménye ismét csupán illúziónak bizonyult, ugyanis a tatárjárást követő mintegy három évszázad egyik legnagyobb belső megrázkódtatása várt rá, a tartományúri hatalom létrejöttének és kiteljesedésének közel két emberöltőnyi időszaka.

A bajok egyik forrása, azonban korántsem fő oka V. István király tragikusan korai, váratlan halála volt. Ha úgy tetszik, közvetve maga István is ezen rendkívül gyorsan nyílt anarchiába és tartós hanyatlásba forduló kor áldozata lett. Rövid, alig több mint kétéves, ámde több tekintetben nagy személyes kvalitásokról is árulkodó uralkodása kissé méltatlanul zárult, ami a 13. század utolsó harmadának sajátos magyarországi viszonyait, közállapotát jól jellemzi.

A király épp ‒ a fő szövetségesével, egyszersmind rokonával, I. Károly nápolyi királlyal (1266‒1282/1285) tervezett személyes találkozó végett ‒ Horvátországban, valahol az Una folyása vidékén tartózkodott, amikor az egyik legmegbízhatóbbnak vélt bárója, kormányzatának trónra lépése óta megbecsült tagja, a szomszédos Szlavóniában nagy kiterjedésű birtokokkal rendelkező Gut-Keled nembeli István fia Joakim horvát‒szlavón bán június utolsó napjaiban vagy július legelején váratlanul, mindmáig fel nem derített okból elrabolta táborából idősebb, akkor körülbelül tízéves fiát, László herceget, a trónörököst.

Joakim rendkívüli merészségre és a korban is szokatlannak mondható gátlástalanságra valló lépésével gyakorlatilag mindent egy lapra tett fel, és normális viszonyok között tette saját maga és legalábbis szűkebb rokonsága biztos bukását eredményezte volna. V. István, akit vélhetően mélyen megdöbbentett régi híve pálfordulásszerű árulása és szeretett elsőszülött fiának elrablása, képtelen volt kézre keríteni a pártütőt, aki Szlavónia északi részébe menekült, és foglyával a Körös vármegyei (Kő-) Kapronca (ma Koprivnica, Horvátország) nevű várába zárkózott.

A jelek szerint meglehetősen összezavarodott és tanácstalan király azonnal egy feltehetően csak kisebb létszámú sereget tudott küldeni a vár megostromlására, és úgy döntött, ő maga ahelyett, hogy személyesen irányítaná csapatait, visszatér az ország szívébe, alkalmasint, hogy onnét mozgósítson és vezényeljen komolyabb fegyveres erőt az akciójára láthatóan kellően felkészült és szilárdan védekező Joakim ellen.

Nem tudni, már ekkor elhatalmasodott-e rajta, illetve ledöntötte-e a valószínűleg érrendszeri eredetű, szívét és/vagy agyát (is) megtámadó betegség, amely néhány hét múlva halálához vezetett, mindenképp feltűnő és árulkodónak látszik azonban, hogy ‒ már ha az bizonyosnak tekinthető ‒ nem maga indult serege élén Kapronca bevételére.

A helyzet napról napra mindinkább válságossá vált, Joakim keményen tartotta magát az őt talán kevéssé elszántan ostromló csapatok ellenében, a jelek szerint az új sereg szervezése és felvonulása is egyre csak késett, a király egészségi állapota pedig augusztus elején tovább romlott, sőt egyenesen kritikusra fordult.

Agóniája, amelyet kedvelt bárójának árulása miatti csalódás, a saját tehetetlenségével való fájdalmas szembesülés, a vár ostromának elhúzódása okozta düh, illetve a fia sorsa miatti aggodalom nyilvánvalóan csak siettetett, augusztus 6-án véget ért: V. István harminchárom éves korában a Nagy- (ma Csepel-) szigeten elhunyt.

Szinte teljesen váratlan halálával általános bizonytalanság, jóformán teljes körű zűrzavar lett úrrá az országban. Az augusztus legelején kinevezett és felállt új kormányzat valószínűleg alig tudta, mit tegyen a felettébb bonyolult és rendkívüli helyzetben. A trón gyermekkorú és így az önálló uralkodásra alkalmatlan örököse immár hetek óta a pártütő Joakim foglya volt, akinek szándékairól a volt szlavón bánt és annak szűkebb környezetét leszámítva senkinek sem lehetett tudomása.

Alighanem fokozta a feszültséget, hogy Joakim, felismerve a helyzet adta kivételes lehetőséget, jelesül, hogy a trónörökös elrablójából és fogva tartójából a következő király trónra emelőjévé, ezáltal hosszú időre annak legnagyobb befolyással bíró főemberévé, akár a kormányzat első számú vezetőjévé válhat, feltehetően nem sietett kijátszani felbecsülhetetlen értékű kártyáját.

Annál is inkább ráért kigondolni a neki leginkább kedvező politikai forgatókönyvet és annak megvalósítása módozatait, illetve kivárni a legkecsegtetőbb pillanatot, mert a Kaproncát ostromló királyi had V. István halálának hírére vélhetően azonmód felhagyott a vár elleni harci tevékenységgel, és csakhamar szét is széledt.

Mindez rendkívül komoly, mielőbbi hatékony orvoslást igénylő belső problémákra vetett fényt. A folyamatosan növekvő társadalmi és belpolitikai válságot, annak nyilvánvaló tüneteiként mindenekelőtt a főúri elit ‒ az 1260-as évek dinasztikus küzdelmeiben ‒ István mellett felsorakozott részének az uralkodóház és a központi hatalom iránti lojalitásának érezhető meggyengülése, hatalmi ellentéteinek kiéleződése, sőt frakciókra, egymással szemben akár nyílt, fegyveres harcot vívni is kész érdekcsoportokra történő szakadozása-töredezése jelezte.

Az 1270 májusát követően döntő részben V. István párthíveiből kiformálódott új hatalmi kör csak alig több mint két esztendeig tudta normális módon, erőszak nélkül kezelni politikai ellentéteit, illetve személyes konfliktusait, egysége helyrehozhatatlanul megbomlott – amint azt a későbbi évek tragikus és véres eseményei mintegy szembeötlően megmutatták.

Az ebben rejlő veszélyeket alighanem csak kevesen ismerték fel a bárói elit tagjai közül, de az mindenki számára világos volt: a trónörökös, a megkoronázandó új király személye feletti ellenőrzés, ami durvább esetben még akár annak fizikai szabadsága korlátozását sem zárta ki, László hivatalos nagykorúsításáig, legalább a következő fél évtizedben csaknem mindent eldöntő kulcskérdés lesz a közhatalom, illetve a fontos kormányzati pozíciók elosztásának és birtoklásának tekintetében.

Kádár Tamás: Az 1272. évi székesfehérvári „palotaforradalom” című tanulmánya az Aetas című folyóirat 2020/2. számában jelent meg, és erre a linkre kattintva teljes egészében olvasható.