Marlene Dietrich, az amerikaiak titkos fegyvere
2021. július 17. 13:47 Adam Hensley
Küzdelem a katonalelkekért
Amint az USA belépett a háborúba, és megindította hadműveleteit Észak-Afrikában és a Csendes-óceán déli részén, az amerikai katonák azon nyomban a pszichológiai hadviselés célpontjaivá váltak az ellenség által sugárzott rádióadásokon keresztül. Ezekben a műsorokban az érzelmeikre hatást gyakorolva próbáltak zavart kelteni a soraikban. Bár az érzelgős japán és német rádióadások hatástalannak bizonyultak, az OSS emberei jó ötletnek találták, hogy a rádiót, mint fegyvert, bevessék az ellenség ellen. Úgy vélték, hogy erre a feladatra az amerikai kereskedelmi rádiósok sokkal alkalmasabbak lehetnek.
A felkészülés több hónapot vett igénybe, végül 1943 tavaszán az OSS elindíthatta az első propagandaadásait, amelyekkel az Olaszországban harcoló német alakulatokat célozták meg. Egy másik kampány a partizánok ellen Jugoszláviában és Görögországban bevetett Wehrmacht alakulatok demoralizálását tűzte ki célul egy, a semleges Törökországból felállított rádióállomáson keresztül. Később hírszerkesztők, zenészek és különféle, a szórakoztatóiparban dolgozó művészek hathatós munkájával a nagy-britanniai Woburnból a Katonarádió Calais is megkezdte az európai kontinensen állomásozó németek harci moráljának a megtörését.
Évekkel a háború befejezése után az OSS utódszervezete, a CIA egy rövid összeállítást készített az 1940-es évek „rádióháborújáról”. A jelentésben a hollywoodi és a New York-i Madison Avenue-n dolgozó reklámszakemberek szerepéről olvashatunk:
„1944 áprilisára a woburni rádióadások színvonala a szakemberek hiánya miatt megkérdőjelezhetővé vált, ezért szükséges volt útnak indítani az úgynevezett Muzac projektet, amelynek gerincét hollywoodi szövegírók, egy nyolctagú együttes és a szupersztár Marlene Dietrich alkotta. A csoport egy zenei részleget állított fel New Yorkban, amelynek munkáját a J. Walter Thompson reklámügynökség gárdája segítette és tette teljessé. A részleg a propaganda szövegek mellett 312 német és amerikai dalt írt és rögzített. Egy átlagos, napi 12 órás sugárzás alatt híreket közöltek a frontról, légi riasztásokról és bombakárokról informálták a hallgatókat, illetve hadifoglyok politikai kommentárjait és németországi belföldi híreket sugároztak.”
Az OSS érezte, hogy Dietrich szerződtetésével megütötte a főnyereményt. A színésznő ugyanis utat talált a honvágytól gyötört német katonák szívéhez, akik a háborús idők slágere után csak Lili Marlene-nek nevezték a távolba szakadt isteni nőt. A Lili Marlene című dal, amelyről Dietrich a nevét kapta, eredetileg egy, az első világháború idején született vers alapján íródott, és olyan elementáris hatást gyakorolt a fronton harcolókra, hogy egy rövid ideig még a lejátszását is megtiltották a németek.
A Lili Marlene szerepét magára öltő Dietrich mélyen felkavarta a szeretteik, a normális élet és az otthonuk után vágyakozó, fegyverben álló németek lelkét. A német katonaszívek megtörésére hivatott szakemberek pedig meggyőző, Tokyo Rose és Axis Sally által az éterbe sugárzott agitációknál kifinomultabb üzeneteket adtak a színésznő szájába.
A háború előrehaladtával Dietrich egyre kevesebb időt töltött Hollywoodban, hogy energiáit a háborús erőfeszítésekre fordítsa. Ebben az időszakban mindössze egy filmet forgatott, azért is kár volt. A Kismet című, a mesebeli Bagdadban játszódó kalandfilm a Metro-Goldwyn-Mayer égisze alatt készült 1944-ben, de megbukott a pénztáraknál. A forgatás után egészen a német kapitulációig a színésznő az amerikai csapatokat szórakoztatta: turnézott Észak-Afrikában, Olaszországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, és elkísérte a harcoló alakulatokat Németországba is. Bár már elmúlt negyvenéves, a flitteres, testhez simuló ruhában és aranyszínű magas sarkúban színpadra lépő színésznő megigézte a katonákat. A színpadra kacéran kiálló, távoli németországi revüszínházas tapasztalataira támaszkodó Marlene énekével, hegedűjátékával és az éneklő fűrészén előadott éteri hangzású melódiáival elkápráztatta közönségét, és a frontokon helyt álló katonák ünnepelt sztárjává vált.
Ikonikussá váló beköszönő szövegével, amely még az amerikai és észak-afrikai fellépései alatt született, újra és újra megdobogtatta a férfiszíveket: „Sziasztok fiúk, valószínűleg én vagyok az egyetlen lány a világon, aki 18 ezer férfival randizik egyszerre. Ez az első alkalom az életemben, hogy egész éjszaka fenn vagyok csak azért, hogy harminc mérföldet utazzak egy találka miatt. Az is az első alkalom, hogy 18 ezer ember előtt állhatok.”
Franciaországi turnéja során mindvégig a front közelében tartózkodott. Találkozott George Patton tábornokkal, de arra is volt alkalma, hogy német hadifoglyokkal készítsen interjúkat, amelyek egy részét le is adták a rádióban.
Marlene fáradhatatlanul turnézott a felperzselt Európában, hogy a harcoló férfiakat szórakoztassa. Dietrich önfeláldozó munkája, az amerikai hadsereg moráljának erősítése és a németek letörése érdekében folytatott kommunikációs tevékenysége nem maradt köszönet nélkül. 1945 szeptemberében amerikai katonák és OSS ügynökök erőfeszítéseinek köszönhetően a Németországban tengődő és otthonától elszakított több millió hontalan ember között sikerült megtalálni a filmszínésznő édesanyját, akit Dietrich hosszú évek elteltével végre újra viszontláthatott. A találkozó éppen időben történt, ugyanis az idős özvegy hetekkel később meghalt.
Szülőföldjén, Németországban azonban sokan nem rajongtak érte. Amikor a legyőzött és romokban álló Berlinbe látogatott, sokan nem akartak tudomást venni róla, a németek egy részének szemében nem volt más, mint áruló. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta az amerikai és szövetséges csapatok szórakoztatását, Marlene röviden csak ennyit válaszolt: „tisztességből”. Szerepvállalását, a frontokon teljesített „szolgálatát” fogadott hazájában azonban nagyra értékelték: Harry Truman elnök 1947-ben szabadságérdemrenddel tüntette ki. Berlin 2002-ben választotta díszpolgárává.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
