Több ezren vesztették életüket a korszakban lehetetlen vállalkozásnak tartott Panama-csatorna építése közben

2024. augusztus 15. 17:05 MTI, Múlt-kor

Az Észak- és Dél-Amerika közti Panama-földszorost a spanyol konkvisztádor Vasco Núñez de Balboa fedezte fel 1513-ban. A földnyelv átvágását már V. Károly német-római császár - I. Károly néven Spanyolország királya - is fontolóra vette, s 1529-ben meg is indíttatta volna a munkálatokat, ha az európai háborúk nem akadályozták volna meg ebben.

Az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán közötti mesterséges vízi utat végül csak 1881-ben kezdték építeni a Szuezi-csatorna megépítésével ismertté vált Ferdinand Lesseps francia mérnök irányításával. Eleinte nagy volt a lelkesedés, de később sorra jöttek a bajok: árvíz, földcsuszamlás, járvány, műszaki nehézségek.

A társaság rosszul mérte fel a földrajzi és éghajlati adottságokat, a költségeket is alábecsülte, a vállalkozás tőzsdei csődje nyomán született meg a "panamázás" kifejezés. A munkálatok 1894-ben újraindultak, de ismét leálltak, amikor az amerikaiak bejelentették, hogy vízi átkelőt építenek Nicaraguán keresztül.

A francia befektetők ekkor már csak veszteségeik csökkentésére törekedtek, és 40 millió dollárért átadták a társaság aktíváit, a földmunkákat, mérési adatokat, a térképeket és a Panama-vasutat az amerikaiaknak, akik persze nyomban elálltak a nicaraguai építkezéstől.

A kolumbiai kormány - amelyhez a terület tartozott - nem mutatott hajlandóságot az amerikaiakkal való együttműködésre, ezért az Egyesült Államok az elszakadni vágyó panamaiaknak nyújtott hathatós támogatást.

Az 1903. november 3-án függetlenné vált Panama persze azonnal aláírta a megállapodást: tízmillió dollár, majd 250 ezer dolláros évi bérleti díj fejében 99 évre átadta a terület koncessziós jogait az Egyesült Államoknak.

Ettől kezdve az amerikaiak igazgatták a csatorna menti 10 km széles, csaknem 80 km hosszú sávot. Az építkezést a franciák kudarcaiból tanulva folytatták: egészségügyi intézkedéseikkel elejét vették a munkások ezreit elpusztító sárgaláznak és maláriának, és felülvizsgálták az addigi műszaki elképzeléseket is.

Lemondtak a tengerszinten vezetett csatorna tervéről, a 27 méteres szintkülönbséget zsiliprendszerrel hidalták át. A 33x300 méteres, elektromos vezérlésű zsilipkamrák párosával épültek, hogy biztosíthassák a kétirányú forgalmat.

A zsilipkamrák 15 perc alatt telnek meg, a hajókat a partról mozdonyok vontatják. A csatorna építésének összköltsége 639 millió dollárt tett ki, az amerikaiak része ebből 375 millióra rúgott. (Ez mai árakon hozzávetőleg kilencmilliárd dollárnak felel meg, a Szuezi-csatorna ennek csak negyedébe került.)

Az amerikaiak 239 millió köbméter földet mozgattak meg, a franciák teljesítményével együtt 268 milliót, négyszer annyit, amennyit Ferdinand Lesseps a tengerszinti csatornához számolt.

Az első próbazsilipelést 1913. szeptember 26-án tartották az Atlanti-óceán partján fekvő Gatúnban, az első hajó, a francia Alexandre La Valley darushajó három és fél hónappal később, 1914. január 7-én úszott végig a csatornán.

Az első tengerjáró, a cementtel megrakott amerikai Cristobal gőzös 1914. augusztus 3-án, az első világháborúban a franciáknak küldött német hadüzenet napján tette meg az utat. A hivatalos megnyitót már háborús időben, 1914. augusztus 15-én, szerény keretek között tartották.

A 77,1 km hosszú mesterséges vízi út megnyitásakor évente ezer kisebb-nagyobb hajót navigáltak át az egyik óceánról a másikra. Napjainkban ez a szám meghaladja a 14 ezret, az egymilliomodik hajó, a kínai Fortune Plum 2010. szeptember 4-én hajózott át a csatornán.

Az utat a hajók egy nap alatt teszik meg, átvezetésükön tízezren dolgoznak, köztük a világ egyik legnagyobb gépezet-együttesét működtető szakemberek. A járművek a súlyuk szerint fizetnek illetéket.

A csatorna jogállásáról 1977. szeptember 7-én amerikai-panamai szerződést írtak alá, amelyhez külön egyezményt csatoltak a csatorna semlegességének szavatolásáról.

1978 februárjában washingtoni nyomásra a szerződés két pontját módosították: az Egyesült Államok "a csatorna semlegességének védelmében" az ezredforduló után is fenntartotta a katonai beavatkozás jogát, valamint az amerikai flotta kritikus helyzetben áthaladási elsőbbséget kapott.

Az Egyesült Államok 1979-ben lemondott a csatornaövezet felügyeleti jogáról, majd 1982-ben Panama az összes jogi és rendfenntartó funkciót is átvette, a csatorna 1999. december 31-én került teljesen panamai tulajdonba.

A létesítmény szükségessé vált fejlesztéséről a panamaiak 2006. október 29-én népszavazáson döntöttek. A kapacitásokat megkétszerező bővítés költségeit 5,25 milliárd dollárra becsülték, az átadást a csatorna századik születésnapjára tervezték, de a munkálatok végül 2016-ban fejeződtek be. Az immár a modern, nagyobb teherhajók befogadására is képes csatorna az előrelátható jövőben továbbra is fontos részét képezi majd a nemzetközi kereskedelemnek.

Többször felmerült már konkurens csatorna építésének lehetősége más országok részéről, szintén külföldi befektetéssel. Legutóbb 2013-ban Nicaragua 50 éves koncessziót adott egy kínai milliárdos vezette társaságnak a San Juan folyón és a Nicaragua-tavon keresztül létrehozandó, a Karib-tengert a Csendes-óceánnal összekötő csatorna létrehozására.

E projekt megvalósulása mára igenscak kétségessé vált, elsősorban a várható negatív környezeti hatások (a Nicaragua-tó Közép-Amerika elsőszámú édesvízforrása), valamint a 2015-2016-os kínai tőzsdekrach miatt.

Más elképzelések is felmerültek az idők során a Karib-tenger és a Csendes-óceán hajózásának összekötésére, ezek leggyakrabban a teherhajók szárazföldi, vasúton történő átszállítását képzelték el kivitelezhető megoldásként. A kérdést Kolumbia, Costa Rica, Guatemala, El Salvador és Honduras is vizsgálta már, konkrét lépések azonban nemigen történtek.