Tizenhatszor annyi követ használtak fel az Asszuáni-gáthoz, mint a Kheopsz-piramishoz

2021. május 16. 12:58 MTI

Egyiptom a Nílus ajándéka – tartották már az ókorban, hiszen a 2700 kilométer hosszú folyam nyári áradásai által lerakott termékeny hordalék biztosította évezredek óta az ott élők létfeltételeit, tette lehetővé a magas kultúra kialakulását.

Az áradás azonban néha elmaradt, ami katasztrofális helyzetet idézett elő, más években viszont Asszuánnál, az ókori Egyiptom déli határán a vízszint olykor 15 métert is emelkedett, így felmerült az igény a víz tartalékolására és az árvizek pusztító hatásának csökkentésére.

Az első gátat 1898-1902 között a britek építették, de ennek magasságát két lépésben emelni kellett, és végül a negyvenes években új gát építése mellett döntöttek. Erre a népesség növekedése miatt is szükség volt: a múlt század elején még tízmilliós lakosság 1934-re 16, 1961-re 28 millióra nőtt, mára pedig túllépte a 100 milliót.

A munkálatok előbb a második világháború miatt szenvedtek késedelmet, később pedig a nyugati hatalmak nem voltak hajlandók az arab szocializmust meghirdető Gamal Abdel Nasszer elnök támogatására. A kairói kormány az 1956-os szuezi válság után a Szovjetunióhoz fordult segítségért, amely – közel-keleti pozícióit erősítendő – igent mondott.

A gát építése 1960. január 9-én kezdődött szovjet gazdasági és műszaki támogatással. A terveket a Szovjetunióban készítették, az elképesztő összegeket felemésztő munkák során a helyszínen huszonötezer munkás dolgozott. Az első szakaszt 1964. május 16-án Nasszer és Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár jelenlétében adták át, a teljes gátat 1971. január 15-én avatták fel.

A hat kilométerrel a régi fölött kialakított építmény hossza 3830, magassága 111, szélessége az alapjánál 980, a tetején 40 méter, és tizenhétszer annyi követ építettek bele, mint annak idején a Kheopsz-piramisba. A tizenkét turbina 10 milliárd kWh energiát termel évente, amely Egyiptom éves szükségletének több mint a fele.

A gát fölötti víztározó a világ egyik legnagyobb, ember által létrehozott tava. Az 5740 négyzetkilométer területű, 550 kilométer hosszú és néhol 35 kilométer széles, 132 köbkilométernyi vizet raktározó Nasszer-tó csak 1976-ra töltődött fel teljesen.

Az elárasztott területről százezer embert kellett kitelepíteni és 24 nagyobb műemléket, köztük az Abu Szimbel-i sziklatemplomot kellett áthelyezni. A templom szikláit 30 tonnás kockákra fűrészelték és 180 méterrel arrébb, 68 méterrel magasabban újból felépítették, ez volt a történelem legnagyobb régészeti mentőakciója.

A gát és a víztároló véd az árvizektől és a szárazságtól, lehetővé teszi az öntözött területek időszakos ingadozásoktól mentes vízellátását (a gát évente 55 köbkilométernyi vizet enged át, ebből 46 köbkilométer az öntözőcsatornákba kerül). A mezőgazdasági termelés a felavatás után 10-20 százalékkal nőtt, némely növényt kétszer-háromszor is arathattak és a vízesések sem akadályozták többé a hajózást.

Ugyanakkor hosszú távon káros hatásokkal is számolni kell: a gát miatt csökkent a folyó által szállított természetes tápanyag (a Nasszer-tóban viszont évente egy méterrel nő az iszap vastagsága), ezért a talaj minősége romlott, ezt műtrágyával ellensúlyozzák.

A hatalmas állóvíz számos, betegséget terjesztő parazita szaporodásának kedvez, a Nílusban a folyam lelassulása miatt elszaporodtak az algák, melyek az ivóvízellátást teszik nehezebbé. A Nasszer-tavon jelentős a halászat, de a kifogott halakat nehéz értékesíteni a távol eső piacokon, ugyanakkor a Nílus-torkolatnál eltűntek a szardíniák, és pusztul a delta partvidéke.

A gát végső mérlegén még mindig vitatkoznak: hívei szerint az előnyök kézzelfoghatók, és a beruházás két év alatt visszahozta megépítésének költségeit. Ellenzői közül a vérmesebbek egyenesen lerombolását követelik, mert szerintük a gát káros hatásai elleni folyamatos küzdelemre óriási összegeket kell fordítani, és a víztározó helyén félmillió hektár termőföldet lehetne visszaszerezni.