Teller Ede segített meggyőzni Reagant a csillagháborús terv megvalósíthatóságáról

2018. március 23. 10:57 MTI

Reagan elnök beszédében a szovjet rakétákkal szembeni, áttörhetetlennek remélt védőpajzs álmát fogalmazta meg, amely lehetetlenné teszi, hogy szovjet rakéták elérjenek amerikai célpontokat. Az elnök két héttel korábban mondta el azt a beszédét, amelyben a Szovjetuniót „a gonosz birodalmának” minősítette, ezzel kezdődött a két szuperhatalom közi hidegháború utolsó szakasza.

A hivatalosan Stratégiai Védelmi Kezdeményezésnek (SDI) nevezett, de a köznyelvben csak „csillagháborús” tervként emlegetett elképzelés szakított a kölcsönös megsemmisítés doktrínájával: azt tűzte ki célul, hogy a földi és a világűrbe telepített rendszer képes legyen tömeges rakétatámadás szinte teljes elhárítására, ami egy esetleges háborúban fölényhez juttatná az Egyesült Államokat. A terv egyik legismertebb támogatója a magyar születésű fizikus, a hidrogénbomba atyjának is nevezett Teller Ede volt.

Teller biztosította az elnököt arról, hogy a szükséges tudományos technológiák elérhető közelségben vannak: ezek közé tartozott például a röntgenlézer (egy atombomba energiájával táplált, a röntgen tartományban működő lézer), a részecskefegyver, illetve számítógép által vezérelt fegyverek sora. Teller azonban Reagan meggyőzéséhez jobbára nem tudományos alapú érvelést, hanem propagandisztikus eszközöket és alaptalan ígéreteket alkalmazott.

A tudományos koncepciót a következő évek során többször meg kellett változtatni, mert sorra kiderült, hogy egyik alkotóeleme sem kivitelezhető. (1984-ben a világsajtót bejárta egy sikeres rakétaelhárítási kísérlet híre, de a Newsweek című magazin szerint a kísérletet manipulálták.) Az SDI-program kapcsán megkezdett kutatások és fejlesztések ugyanakkor számos technológiai újításhoz vezettek, amelyek alapján ma is használt rendszerek jöttek létre.

A csillagászati költségekkel járó programnak Amerikában is kezdettől voltak ellenzői, a „csillagháborús” kifejezést először Edward Kennedy szenátor használta a Reagan-beszéd másnapján nem túl hízelgő szövegkörnyezetben. A Szovjetunió természetesen agresszív lépésként értékelte a tervet, nemcsak azért, mert ezzel az amerikai fél felborította a kölcsönös megsemmisítés teóriáján alapuló évtizedes status quo-t, hanem azért is, mert az elképzelés moszkvai értelmezés szerint fennálló szerződéseket sértett.A szovjet vezetőknek be kellett látniuk: egyszerűen képtelenek lettek volna egy hasonló, csúcstechnológián alapuló program megvalósítására. Nemcsak azért, mert tudományos téren lemaradtak, de azért is, mert a lakosság amúgy is alacsony életszínvonala mellett képtelenek lettek volna a horribilis költségek előteremtésére. Mihail Gorbacsov szovjet vezető ezért ellenezte vehemensen az SDI-t, olyannyira, hogy az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozón az SDI leállításáért cserébe fölvetette Reagannek a teljes atomleszerelést. Az amerikai elnök azonban nem engedett (ebben nagy szerepe volt Tellernek, aki megalapozottan állította, hogy a szovjeteknek nincs ilyen elektronikájuk és célzó rendszerük), s az idő őt igazolta: a Szovjetunió öt évvel később már nem létezett, amiben része volt az SDI programnak is.

A hidegháború lezárultával, 1991-ben George Bush elnök átértékelte a „csillagháborús” tervet, s a hangsúly a hadszíntéri rakétavédelemre került. Bill Clinton 1993-as hivatalba lépése után Washington egy Alaszkába telepítendő rakétavédelmi pajzs tervét részesítette előnyben, majd lényegében ezt is befagyasztotta. A rakétavédelmi programot George W. Bush elnök hivatalba lépése után indították újra. Az elképzelést azzal bővítették, hogy a rakétavédelmi rendszer egyes elemeit más földrészekre, így Európába is telepíteni kell, hogy elhárítható legyen a „lator államok”, elsősorban az Észak-Korea és Irán részéről várható rakétatámadás. A terveket Barack Obama elnöksége alatt visszanyesték, de a rakétapajzs ügye ma is feszültségeket gerjeszt az Egyesült Államok és Oroszország viszonyában.