Egy sántító, olasz bohóc alapította az első állandó cirkuszt a Városligetben
2022. november 7. 09:00
A 20. század elején a Városliget, sok más funkciója mellett, a főváros – és egyben az egész ország – legnépszerűbb szórakoztató központja is volt. A mutatványosok már száz éve letelepedtek a parkban, a szervezetten működő vurstli, az állandó cirkusz is több évtizedes múltra tekinthetett vissza. Alighogy bezárt a nótázástól és botrányoktól hangos Ős-Budavára, megnyílt a helyén a változatos, minőségi szórakozást kínáló Angolpark. És akkor még a híres vendéglőkről, cukrászdákról, kávéteraszokról, mulatókról nem is beszéltünk. Ez a hatalmas, mindenféle társadalmi réteget kiszolgáló „élményközpont” messze földről vonzotta a szórakozni vágyókat. Igaz, leginkább csak tavasztól késő őszig, mert a téli hónapokra elnéptelenedett a Liget.
Korcsolya és korzó
Az egyik népszerű képes újságban 1905-ben jelent meg hangulatos leírás A városliget télen címmel. Szerzője szerint a tél beköszöntével felesleges elszomorodni és búcsút venni a Ligettől, mert megvannak annak a téli bájai is: „Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszínházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Ott rohannak, kanyarognak a korcsolyasport nagyszámú kedvelői, vidám, kipirosodott arcokkal, s látszik rajtuk, hogy egy cseppet se sajnálják a nyarat.”
Az első városligeti korcsolyázókat megörökítő, két szélső képen még csak férfiakat látunk korcsolyával a lábukon, akik szánkótalppal felszerelt székeken üldögélő hölgyeket tolnak maguk előtt. A középső, már egyenrangúan korcsolyázó párt ábrázoló kép 1884-ben jelent meg a Vasárnapi Újságban
A cikk a tavasz felidézésével végződik; amikor a március ismét “enyhe szellővel hullámzó vízzé változtatja a sikor jégtükröt, zöld szőnyeget terít ki a fák alá. A nyárkedvelő népség mind sűrűbben özönlik ki gyalog, villanyoson, s örömmel keresi fel ősz óta nem látott kedvenc helyeit, a korcsolyázók pedig sóhajtva csavarják össze a korcsolyaszíjjat: hej, mikor lesz megint tél!”
A téli mulatságok legjobbika a behavazott Városligetben kétségtelenül a korcsolyázás és a szánkózás volt. Utóbbit különösen kedvelték a gyerekek, összekapcsolva egy kis hógolyózással. Akármelyik korszak fotóira pillantunk, jókedvű felnőtteket, a hidegtől kipirult arcú, vidám gyerekeket látunk. A romantikus pillanatokhoz szintén kiváló színhelynek bizonyult a téli Városliget, különösen a korcsolyapálya.
A visszaemlékezések szerint Radnóti Miklós költő és szerelme, Gyarmati Fanni számára is egy életre emlékezetes maradt. A műjégpálya jegét 1931 telén azzal tette egy életre feledhetetlenné Fanni, aki akkor 19 éves volt, hogy bátorságát összeszedve, korcsolyázás közben azt mondta partnerének: „Miklós! Én hozzád akarok menni feleségül.” Négy évvel a városligeti vallomást követően, 1935-ben összeházasodtak. Hitvese alakját, mély érzelmi kapcsolatukat a költő klasszikussá vált versekben örökítette meg.
Az 1939-es műkorcsolya világbajnokságon a tribünöket közvetlenül a szabványos méretű jégpálya köré, a tó medrébe építették, hogy a nézők minél közelebbről láthassák a versenyzőket (Fortepan / Fortepan)
A zene is fontos szerepet töltött be a Városliget történetében. Kétszáz éven át zeneszó mellett zajlott itt az élet. A térzene, a szabadtéri koncertek hallgatásával összekötött korzózás kedvelt időtöltéssé vált. Ám sokáig hiányoztak a Ligetből a szórakoztató séta célpontjául szolgáló zenepavilonok. Az 1885-ös Országos Állandó Kiállításra emelték az első ilyen építményt az Iparcsarnok előtt létrehozott sétányon. A zenepavilon, ahol naponta katonazenekarok adtak műsort, pillanatok alatt a pestiek egyik legnépszerűbb találkozóhelyévé vált.
Az első nagy ligeti kiállítás igazi sikertörténetnek bizonyult. Valódi vásárváros működött itt a fél éves nyitvatartás alatt, szebbnél szebb kiállítási pavilonokkal, kávéházakkal, vendéglőkkel. A központi kiállítási épület, az Iparcsarnok előtt hatalmas sétateret alakítottak ki, közepén díszes szökőkúttal és a zenepavilonnal. A kiállítás parkja népszerű korzó lett, ahol mindig sokan hallgatták a felváltva játszó zenekarokat. Esténként, amikor a villamos lámpák kigyúltak, pompás látványt nyújtott a fel-alá sétálgató tömeg.
Nádler Róbert (1858–1938) a főváros felkérésére festette meg az 1885. évi országos kiállítás korzóját. A képen a szökőkúttól balra látható az új zenepavilon
Megnyitása után egy évtizeddel, az 1896-os Ezredéves Kiállításon újból fontos szerepet kapott az első zenepavilon. A millenniumi kiállítás főútvonala az Andrássy úti főkaputól indult, és miután kettéágazott, egyik ága az Iparcsarnok előtti, virágágyásokkal díszített térbe torkollott. A sétatér közepén a felújított, váltakozó színekkel világító szökőkút állt. A szökőkút és az Iparcsarnok főbejárata között pedig a felújított zenepavilon, ahol minden nap délután négy órától este tízig 43 tagú katonazenekar játszott. A korabeli krónikás így írt az itt zajló életről: „Este kigyúltak a villamos ívlámpák, ezüstös fényt és világosságot terjesztve, s az Iparcsarnok előtti nagy sétányon kifejlődött a korzó, mellyel csak a nápolyi esték vetekedhetnek. Zeneszónál, a szivárványfényben pompázó fontaine lumineuse mellett találkozót ad Budapest a vidéknek.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
