Több keresztes had is szörnyű dúlást rendezett Magyarországon
2017. június 8. 12:35 Csernus Szilveszter
"Isten paradicsoma" és "visszataszító külsejű" lakói
II. Géza (1141-1161) korára a magyar külpolitika addigi legmozgalmasabb évei köszöntöttek be. Ugyanakkor III. Konrád német király is expanzív politikát folytatott: egy, a szövetségesének, a bizánci császárnak írt levelében utalt arra, hogy minden birodalmával szomszédos regnumot saját érdekszférájába tartozónak tekint. Mivel Géza nem volt hajlandó alávetni magát a német-római császárnak, ezért jött kapóra Konrádnak egy magyar trónkövetelő. Borisz, Kálmán király el nem ismert fia így ismét elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbálkozzon a magyar korona megszerzésével, amit Géza elődeivel, II. Istvánnal és Vak Bélával szemben is megkísérelt.
A trónkövetelő először II. Vladiszlav cseh fejedelemnél próbálkozott, azonban német földön több sikert remélt: a Konráddal szövetséges tartományúr, Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg engedélyével zsoldosokat toborzott a Lajtán túl. 1146-ban, éppen amikor a francia király és a Hohenstauf császár a Szentföldre készült, tört be Borisz Magyarországra, de kísérlete kudarcba fulladt. Pozsony várát bár birtokba vette, de Géza nyomban visszaszorította a trónkövetelőt.
A magyar király erősnek érezte magát ahhoz, hogy bosszúhadjáratot indítson, minek révén be is tört Henrik őrgrófságába (tehát a Német-római Császárság területére), akit nagy nehezen tudott csak megverni a Lajta-menti csatában. A németeket Géza ekkor csak a Bécs és a határ közötti Fischa-folyóig üldözte. Mindezen feszültség közepette közeledett Magyarország felé a Konrád császár vezette keresztes sereg.
III. Konrád átvonul Magyarországon
A második keresztes hadjárat 1147 júniusában érte el a magyar határt. A húszezresre valószínűsíthető német seregben ott volt a császár mellett a nemrég megvert Henrik herceg-őrgróf, a cseh és a lengyel király, valamint számtalan püspök és főúr. Konrád seregét kettéosztotta: egy részük szárazföldön menetelt, míg a másik fele hajókon követte őket a Dunán – kísérteties hasonlóságot mutatva III. Henrik császár 1051-es hadjáratával, amely végül a vértesi vereségbe torkollott. Ám a német-római császár ezúttal bölcsebb volt keresztes elődeinél: bár az átvonulás inkább volt ellenséges, mint baráti, nem támadta meg Magyarországot.
A császár azonban egyszerűen reálpolitikai megfontolásból cselekedett így, ugyanis nem akarta a hátrahagyott birodalmát egy magyar támadásnak kitenni amíg ő a Szentföldön van; a keresztes hadjárat célját tartotta szem előtt. Ugyanakkor fegyverei árnyékában tetemes vagyonokat csikart ki „adományként” a magyarországi egyházaktól. A Képes Krónika így ír a „zsarnoki és rabló” császár pénzszerzéséről: „Egész Magyarországon egyetlen anyaegyház vagy monostor sem maradt, amelytől ne vitt volna el pénzt, amelyek féltükben ne fizettek volna a zarándokló császárnak”. Gézának azért sikerült elérnie, hogy Boriszt távol tartsa a keresztes seregtől, amit a német urak megvesztegetésével foganatosított.
Konrád átvonulása emellett egy különös fejezettel is szolgált a historiográfia számára: az iskolai történelemkönyvek által is előszeretettel idézett Ottó freisingi püspök leírásával. Az egyházfő bár „Isten paradicsomá”-nak írja le Magyarországot, „visszataszító külsejű” lakóit „barbárnak és vadnak” tartja, akik nem érdemlik meg „Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt a szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embernek sem nevezhetek”. Ottó mintegy irigykedve írt ezután a király hatalmáról, akinek alattvalói tisztelettudóak és engedelmesek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
