Tabáni romantika – ilyen volt Buda eltűnt városrésze
2018. szeptember 15. 08:36
“Tabán. Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. (...) Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! (...) Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.” Szerb Antal így mesél az egykori legendás városrészről az idelátogató marslakóknak. De nem is kell ma már idegennek lenni ahhoz, hogy az egykori nagy krónikások a “budapesti Montmartre-ról” szóló elragadó leírásai és megkapó történetei újdonságként hassanak. A Fortepan képgyűjteményének segítségével egy kicsit mi is bebarangolhatjuk a letűnt Tabánt.
A Duna-parti révátkelőhely évszázadokig fontos szerepet szerzett a Tabánnak, azonban a Lánchíd megépítése után elvesztette ezt a jelentőségét. A dualizmuskori építkezések és a városrendezési láz megérlelte a negyed lebontásának tervét. A zegzugos, girbegurba macskaköves utcák sok történetet rejtegettek, amelyeket talán a legszemléletesebben Krúdy Gyula korhű írásaiból ismerhetünk meg. Az elmaradott életkörülmények, mezítlábas gyerekek, pletykálkodó asszonyok és esténként az utcát uraló csibészek voltak a statisztái a törvénytelen kártyabarlangokban és a messzi hírű borivókban zajló, hegedűszóval kísért eseményeknek. A századforduló környékén és a huszadik század elején a lebontását váró izgalmas Tabán valódi romantikát kapott, a kor művészei törzshelyévé és ihletőforrásává vált. A tiltakozás ellenére 1933-1936 között a házak nagy részét lebontották, csak egy pár műemlék őrzi az emlékét a ma már leginkább parkként ismeretes Tabánnak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
