Sztálin adott utoljára a székelyeknek autonómiát
2014. október 28. 12:23 Csernus Szilveszter
Napjainkban ismét fellángolt a romániai magyarok, különösen a székelyek autonómiaküzdelme. Aki követi a fejleményeket, az tisztában lehet vele, hogy mit is jelent a székely önigazgatás, ám azt talán kevesen tudják, hogy – ha megvalósul – nem ez lenne az első székely autonómia Romániában: a 20. század viharos történetében is létezett önálló Székelyföld, mégpedig a szocialista román állam keretei között. A székelyek Mária Terézia uralkodása óta nyírbált kiváltságaikat az 1867-es alapokon álló magyar politika tagolta be a megyerendszerbe, s csak az 1950-es évek sztálinista diktatúrájában kaptak vissza belőle valamit. Alább megtudhatjuk, hogy miért került sor erre az engedményre, illetve hogy mennyire volt ez valójában „székely” és mennyiben valósulhatott meg az „autonómia” egy diktatúrában.
103 év autonómia nélkül
A székely – mondhatni – autonómiához szokott nép volt mindig is, hiszen effajta különállásukat egészen a Magyar Királyság kezdeteire vezetik vissza. Bár előfordult, hogy az önkormányzathoz való jogukat a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek megnyirbálták, vagy nem tartották tiszteletben, de eltörlése szóba sem került. Amikor beköszöntött a Habsburg uralkodók (fejedelmek, illetve nagyfejedelmek) kora Erdélyben, a helyzet megváltozott. Székelyföld kezdte elveszíteni kiváltságait, s bár 1848-ig még az egyik erdélyi rendi nemzetként mondták ki az erdélyi országgyűlésen az (1868-ban megismételt) uniót, az új polgári Magyarországon már nem volt helye hasonló kiváltságoknak: Székelyföld három és fél vármegyébe tagozódott.
Miután a terület Romániához került, sorra láttak napvilágot a nemcsak Erdély, hanem az egységes etnikai tömböt alkotó székelyek autonómiáját megteremteni hivatott tervezetek, amelyek azonban Bukarestben süket fülekre találtak. Így hatalmas meglepetésként érte a romániai magyarságot a hirtelenjében megadott székely autonómia, amely éppen az erdélyi magyarság történetének egyik legviharosabb időszakában, 1952-ben vált valóra.
Holott a politikai helyzet ennek egyáltalán nem kedvezett: 1949-re megszűnt a romániai és az anyaországi magyarok közötti kapcsolat, ráadásul a magyar és román állampárt közötti párbeszéd is befagyott. A Román Munkáspárt a koncepciós perek révén nekikezdett a magyar értelmiség megfélemlítéséhez, igaz, már 1949 előtt is elítéltek több, a brit „MI6-nek dolgozó” unitárius papot, illetve „fegyveres felkelést előkészítő” ún. erdélyi partizánt.
A román vasfüggöny mögött került sor a hírhedt revizionista és transzszilvanista perekre, amelyek során 1949-1952 között letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőségét, a Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vezetőit, az „erdélyi Rajknak” is nevezett Kurkó Gyárfást, a kolozsvári magyar színház igazgatóját és több magyar szociáldemokrata politikus mellett Márton Áron gyulafehérvári püspököt is. A letartóztatási hullám egyébként a „párton belüli ellenségekkel” szembeni leszámolás része volt, mely során Anna Pauker volt külügyminiszter és a korábban magyarellenes kirohanásairól ismert, székely származású Vasilie Luca (Luka László) pénzügyminiszter is a vádlottak padjára került.
A szocialista tömb titóista és cionista perei mellett Romániában tehát megjelentek az Erdély autonómiájáért vagy függetlenségéért küzdő transzszilvanista és Erdély, illetve a Partium visszacsatolásáért küzdő „revizionista összeesküvők” ügyei is. Ilyen körülmények közepette, 1952-ben született meg a székelyek autonóm tartománya, amire a fejedelemség kora óta nem volt példa (a perekről ld.: Fülöp Mihály-Vincze Gábor: Vasfüggöny keleten. Debrecen, 2007.).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
