Szerelmi bánata miatt hanyagolta el birodalmát az indiai nagymogul

2024. január 5. 18:05 MTI

A mogul dinasztiát a mongol Csagatáj-dinasztiából származó Bábur alapította, aki két világhódítótól – apai ágon Timurtól, anyai ágon Dzsingisz kántól – származtatta magát. A herceg, miután elvesztette a gazdag Fergana, majd Szamarkand trónját is, 1519-ben tört be Indiába.

Öt évvel később, 1524-ben alig tízezer fős, mongol és török lovasokból álló seregével legyőzte a delhi szultán hatalmas számbeli fölényben lévő seregét, és saját dinasztiát alapított.

A muszlim vallást követő mogulok – helyesen maghalok, azaz mongolok – eleinte megtalálták az együttélés módját túlnyomórészt hindu alattvalóikkal, a hatalmas birodalom a türelmes és kiváló szervezőképességű Akbár, majd fia, Dzsahángir alatt élte fénykorát.

Dzsahángir után öt fiú maradt, a véres hatalmi harcból 1628-ban végül a másodszülött Khurram került ki győztesen, aki felvette a Sáh Dzsahán (perzsául „a világ királya”) címet. A harmincöt éves új uralkodónak több lázadással kellett szembenéznie, de ezeket gyorsan leverte, majd dél felé kezdett terjeszkedni.

Az újonnan szerzett területek azonban csak ellensúlyozták az északon elszenvedett veszteségeket: az ő uralma alatt lett egyértelmű, hogy nem váltható valóra a dinasztiát alapító Bábur nagy álma, Timur birodalmának visszaszerzése a perzsáktól.

A hadjáratok még az ő kimeríthetetlennek látszó kincstárát is megterhelték, hiszen uralkodása alatt a nemesek és a katonák száma megnégyszereződött, a hiányzó pénzt így a parasztoktól szerezték meg.

Ugyanakkor Sáh Dzsahán bátorította a kereskedelmet és az ipart; felvirágoztak a városok, utak és csatornák épültek összekötve a távoli városokat és kikötőket.

A nagymogul ugyan tehetséges volt, de az örökül kapott kápráztató gazdagság és hatalom elpuhulttá, kényelmessé tette. A hadvezetést vezéreire, a kormányzást kegyenceire bízta, ő maga pedig idejének nagy részét a művészeteknek szentelte.

Kitűnő nevelésben részesült, a perzsa kultúra igézetében nőtt fel, nagy műveltségű, jó ízlésű uralkodó volt. Kedvelte a festészetet, rajongott a drágakövekért: maga is faragott gyémántokat, és ő készíttette a híres gyémántokkal ékesített Pávatrónt. A két méter magas, egy méter széles trónust, amelynek aranylapjain 26 733 gyémánt, rubint és smaragd villog, 1739-ben a perzsa Nádir sah rabolta el, azóta Teheránban látható.

Igazi szenvedélye azonban az építészet volt, uralkodása alatt alakult ki teljes pompájában az indiai és perzsa elemeket elegyítő mogul stílus. Épületeinek többsége hatalmának és gazdagságának fitogtatását szolgálta előbb Agrában, majd székhelyén és kedvenc városában, Delhiben.

A nagymogul lóháton

Agrában a Gyöngy-mecset hirdeti nevét, Delhiben fehér márványból építtette újjá az Akbár által emelt Vörös Erőd épületeit, és Sahdzsehánábád néven egy új várost emeltetett palotákkal és mecsetekkel, szintén márványból. Nem véletlen, hogy a korszakot gyakran emlegetik „a márvány uralmaként”.

Bár számos felesége és kegyencnője volt, kivételes ragaszkodással szerette kedvenc asszonyát, a perzsa Mumtáz Mahalt (a palota ékességét). Az asszony szépségéről legendákat meséltek, kifinomult ízlése hatással volt a fejedelemre.

Mikor felesége 1631-ben viszonylag fiatalon, tizennegyedik gyermekének világra hozatala közben meghalt, Sáh Dzsahán búskomorságba esett, elhanyagolta uralkodói feladatait, és megesküdött, hogy olyan síremléket állít feledhetetlen szerelmének, amilyet még nem látott a világ.

Állta a szavát, bár a káprázatos épületegyüttes felépítése huszonkét évig tartott, és kiürítette a kincstárat. Az Agra közelében, a Jamuna folyó partján fekvő Tádzs Mahal („a palota koronája”) tervezésére – mai szóval élve – pályázatot írt ki, és a kicsinyített modellekből választott.

A Tádzs Mahalt nem véletlenül tartják tökéletesnek, a világ csodájának, bármilyen változtatás csak rontana kivételesen lenyűgöző, egységes hatásán. Az építkezés ideje alatt a bánatát feledni nem tudó Sáh Dzsahán az érzéki örömök hajszolásába vetette magát, még pazar tükörfalú csarnokot is emeltetett a gyönyörök megsokszorozása érdekében.

Sáh Dzsahán fiaival és Mumtáz Mahal apjával

A birodalom ügyeivel nem sokat törődött, így az hanyatlásnak indult. Az uralkodó 1657-ben megbetegedett, orvosai nem sok reményt fűztek gyógyulásához. A hír hallatán négy, Mumtáz Mahaltól született fia véres utódlási harcba kezdett, amelyből 1658-ra a déli területek helytartója, Aurangzeb került ki győztesen. Az elvakult muszlim Aurangzeb kivégeztette a hindukra támaszkodó testvéreit, apját pedig bebörtönözte az agrai erődben.

Az öregedő, beteges Sáh Dzsahán minden elképzelhető kényelmet megkapott, magával vihette asszonyait és táncosnőit, de csak az egyetlen szeretett nőre tudott gondolni. A legenda szerint nyolc év fogság után, 1666. január 22-én a vár Tádzs Mahalra néző erkélyén halt meg, utolsó pillantása a síremléken tört meg, oda is temették el, kedvenc felesége mellé.