Szendrey Júliára Petővifel való házassága után is nehéz sors várt
2024. augusztus 18. 09:50 Sziklay Cs. Mónika
„Ne temessék el elevenen”
„Új esztendei ajándékul egy kis unokát várhat édes Anyám” – tudatta a várandós Júlia. 1848. december 15-én megszületett a pár első és egyetlen fia, Petőfi Zoltán. A gyermek keresztapjának, Arany Jánosnak írta a boldog költő: „Kedves barátom, csak két szót írok: apa vagyok.” A családi idill azonban nem tartott sokáig. Petőfi a számára csúfos kudarccal járó 1848. júniusi, szabadszállási követválasztás után újra tevékenyen akart részt venni a forradalmi eseményekben: felesége egyetértő támogatásával 1849 nyarán katonai szolgálatra jelentkezett Bem József mellé Erdélybe.
Petőfi Sándor
A költő Tordán 1849. július 21-én – végül is örökre – elbúcsúzott családjától. Felesége és fia többet nem látta őt. Már csak két levél érkezett, majd a halálhír. Bár az osztrák csapatok is keresték Petőfit, hitvese sem nyugodott, gyermekét hátra hagyva maga indult eltűnt férjét vagy legalább holttestét megkeresni.
„El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak (…) Ha így van, mi lesz énbelőlem? Inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt!”
1849 tele korán beköszöntött. Vastag hó borította Segesvár és a Fehéregyháza–Héjjasfalva közti csatatereket, amelyen egy szomorú, fekete férfiruhába öltözött asszony kereste eltűnt férje nyomát.
Személyazonosságát igazoló iratai mellett egy hevenyészett papírlapot szorongatott – a báró Heydte székelyudvarhelyi osztrák parancsnok által átadott térképet, melyen csupán egy fekete kereszt volt: a feltételezett tömegsír helyének megjelölése, ahol a költő teste nyugodhat.
„Ez így megy: sír sír fölött, halott halott fölött, enyészet enyészet fölött…”
Egy takácsmester, miután megtudja, hogy Petőfiné Segesvárott van, felkereste őt, hogy elmondhassa neki: „Az egyik sír szélén megtaláltam Petőfi Sándort. Hatalmas szúrt seb volt a mellén, de még élt. El akartuk vinni, kértük a katonákat, engedjék meg, hogy orvost hozzunk. Nem volt eszméleténél, de volt benne élet, élhetett volna. Durván elkergettek bennünket, megragadták Petőfi testét, bedobták a sírba. Könyörögtünk a katonáknak, hogy ne temessék el elevenen. Azt mondták, hogy úgyis mindegy, hogy a sírban hal meg, vagy az orvosok segítik a másvilágra ezt a Kossuth-kutyát. Újabb és újabb hullákat hoztak, s pár perccel később már semmit sem láthattunk Petőfiből. Rádobáltak egy csomó halott honvédet...”– állította Bader, a takács az alélt Petőfinének.
Júlia a sokktól elájult. Másnap jelentkezett a parancsnokságon, néhány katonát kapott maga mellé, akikkel heteken át önkívületben bolyongott a befagyott mezőkön a tömegsírok között – de Petőfit nem lelte. Mert „meghalt, mint Mózes, akit maga az Úr temetett el, hogy senki élő a sírját meg ne találja.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
