Szélmalomharcot sosem folytatott, mégis egy malomnak köszönhette átütő sikerét Alphonse Daudet 

2022. május 13. 19:25 MTI

Kilencéves volt, amikor apjának, aki (nem túl sikeres) selyemgyáros volt Nimes-ben, el kellett adnia a gyárát. A család Lyonba költözött, a fiú itt végezte iskoláit, és itt kezdett még kamaszfejjel írni.

1857-ben szülei teljesen csődbe jutottak, le kellett mondania az egyetemről. Hat hónapig a dél-franciaországi Alès-ban, egy internátusban volt felügyelő, de innen elbocsátották, ezután Párizsba költözött.

A fővárosban újságírásból tartotta fenn magát, és megismerkedett kora irodalmi nagyságaival. Szerelmi viszonyt kezdett egy modellel, neki ajánlotta egyetlen verseskötetét.

Az 1858-ban megjelent Les Amoureuses nem keltett különösebb feltűnést, de véletlenül Eugénia császárné kezébe került, akinek megtetszettek a költemények.

Legfelsőbb közbenjárására Morny herceg, III. Napóleon féltestvérének titkára lett, így – munkája nem sok lévén – végre az irodalomnak szentelhette idejét. 1860-ban találkozott a provanszál kultúra és nyelv újraélesztésén munkálkodó Frédéric Mistrallal, aki felkeltette érdeklődését a dél-franciaországi életforma iránt.

Daudet egészségi állapota a szegénységben töltött évek és szifilisze miatt igen gyenge volt, ezért a teleket Korzikán és Algériában töltötte, miközben egyre gyűltek élményei, és sorra írta műveit. 1862-ben a párizsi Odéon Színház mutatta be első darabját, Az utolsó bálványt.

1870-ben a porosz–francia háború kitörésekor besorozták, a Kommün elől elmenekült Párizsból. A siker és a gazdagság csak élete utolsó éveiben jutott osztályrészéül, de ezt sem élvezhette zavartalanul. Nem csak kritikusai maradtak szép számmal, de vérbaja is egyre jobban elhatalmasodott rajta.

Daudet és Mistral

A kórral vívott harcát, szenvedéseit csak 1931-ben megjelent naplójában – La Doulou (A szenvedő) – örökítette meg. Hatalmas önuralommal élete végéig alkotott, szórakoztatta a közönséget, pártfogolta a fiatal írókat, Marcel Proust útját is ő egyengette.

A legyengült író 1895-ben még ellátogatott Londonba és Velencébe, ám utazása után nem sokkal, 1897. december 16-án Párizsban meghalt. A naturalista iskolához sorolt Daudet műveire nem a kegyetlen társadalomkritika, hanem a szelíd humor, az elesettek iránti együttérzés jellemző.

Leghíresebb műve, a világirodalom klasszikusai között számontartott Levelek a malomból (1869) című elbeszélésgyűjteménye a provence-i élet és emberek krónikája.

Népszerű műve még a Tarasconi Tartarin (1872), Zola szavaival „egy provence-i hősről szóló burleszk eposz”, amelynek hőse egy nagyzoló, de ártalmatlan, Háry Jánosra emlékeztető figura. A műből Franciaországban 1934-ben film is készült. Kulcsregénye, A nábob (1877) a második francia császárság, III. Napóleon uralkodásának utolsó éveit írja le.

A regények és elbeszélések mellett számos színdarabot is írt. Többségük feledésbe merült, leszámítva a Bizet által megzenésített Az arles-i lányt, amelynek főszereplője soha nem jelenik meg a színpadon. Innen ered a francia nyelvben „az arles-i lányt játszani” szólás, amellyel azt a személyt jelölik, akit soha nem lehet megpillantani.

Alig akadt író, aki nála élethűbben ábrázolta volna Dél-Franciaország varázslatos természeti szépségeit, az ott élő embereket és a vidék közszájon forgó legendáit. Olyannyira, hogy „saját” szélmalma az Arles közelében fekvő Fontvielle-ben mindmáig nagy számban vonzza a turistákat.