Szellentés és pszichológiai hadviselés – ilyenek voltak az udvari bolondok mindennapjai
2018. március 9. 13:36
A csatamező humoristájától a pszichológiai hadviselés mesteréig, a professzionális viccmondótól a humor kedvéért kihasználható rendellenességgel születettig az általunk udvari bolondként ismert embereknek sokféle változata létezett. Angliában rengeteg különféle szerepet játszottak ünnepi alkalmakkor és a mindennapokban is a középkortól a Tudorok korán át egészen a kora újkorig. Királynék megmentői, komoly vagyonok birtokosai, és a kor szupersztárjai egyaránt kikerültek közülük.
Lakomák és mindennapok
Ha elképzelünk egy középkori vagy reneszánsz-kori lakomát, sokunknak eszébe jut az udvari bolond, amint a vendégek között futkos, zsonglőrködik vagy épp trágár vicceket mesél, miközben trubadúrok pengetik lantjaikat. Az angol nyelvterületen ma a trubadúrokra használt minstrel (azaz „szolgácska”) szót azonban ekkoriban mindenfajta mutatványosra és előadóművészre alkalmazták, úgy mint énekesekre, zenészekre, zsonglőrökre, tornászokra, bűvészekre és a joculatorokra, azaz tréfamesterekre. Angliában férfiakat és nőket egyaránt alkalmaztak minstrelként, és arra is van bizonyíték, hogy egy Adeline nevű joculatrix földet is birtokolt Hampshire-ben a 11. században.
A 12. században a follus, azaz bolond szó is elkezd feltűnni az írásos emlékekben, legtöbbször amikor a nevettetők a hűséges szolgálat után jutalomban részesülnek. Egy Roland le Pettour nevű bolondnak harminc hold földet adományozott II. Henrik király, vélhetően az udvartól való visszavonulása alkalmából, azzal a feltétellel, hogy Roland minden év karácsony napjára visszatér az udvarba „ugrálni, fütyülni és szellenteni”.
De sem az angol nemesek, sem a királyok nem rendeztek minden nap lakomát, és egyébként sem lett volna túl sokáig szórakoztató minden este ugyanazt a bolondot hallgatni, így a középkori bolondok csak bizonyos alkalmakkor léptek fel. Az év többi napján egyéb dolguk volt az udvartartásban, például az ebekkel törődni vagy piacra járni.