Számos szívmelengető anekdota maradt fenn Mária Terézia és férje kapcsolatáról
2020. november 29. 08:23 Vajnági Márta
Epizódok egy házasságból
Arról, hogy Mária Terézia és Ferenc milyen boldog házaspárt alkotott, milyen szeretetteljesen viselkedtek egymással – időnként nagy nyilvánosság előtt is –, már az életükben is születtek legendák. Büszkén írta egy levelében Ferenc udvari orvosa, Laugier 1756 karácsonyán, hogy a császár a szeme láttára adott két csókot a „szebbik felének”.
Goethe Költészet és valóság című önéletírásában is fennmaradt két anekdota Ferenc 1745-ös császárkoronázásának idejéről. A koronázást hagyományosan Frankfurt am Mainban tartották, ahová Ferenc Heidelbergből, Mária Terézia pedig Bécsből indult. Ferenc elhatározta, hogy meglepetésként felesége elé megy Aschaffenburgba, ahonnan a Majnán hajózva indulnak tovább. Csakhogy mire a kikötőbe ért, Mária Terézia hajója már elment. „Ferenc ismeretlenül kis ladikba száll, utánasiet, utoléri hajóját, és a szerető hitvesek boldogan örvendeznek a váratlan találkozásnak.”
A másik anekdota szerint a koronázás után Ferenc császári ornátusban ment a templomból a koronázási lakomának helyet adó frankfurti városháza, a Römer felé. Mária Terézia egy ablakból szemlélte a menetet. Amikor Ferenc észrevette őt, „tréfásan fölemelte mind a két kezét, és odamutatta a császárnénak az országalmát, a jogart meg az ősi kesztyűt, mire Mária Terézia szűnni nem akaró kacagásban tört ki, óriási örömére (…) a bámészkodó tömegnek, mely úgy érezte, méltónak találtatott, hogy tulajdon szemével győződjék meg a keresztény világ első házaspárának meghitt, bensőséges hitvesi viszonyáról.”
Akadtak azért súrlódások is. Aggodalommal és némi bosszúsággal töltötte el Mária Teréziát, amikor Ferenc 1744-ben elhatározta, hogy meglátogatja a harctéren küzdő osztrák csapatokat. „Egyik napról a másikra azt vette a fejébe, hogy elmegy a hadsereghez” – panaszkodott a királynő a húgának október 3-án kelt levelében.
„Eleinte tréfálkoztam a dologgal, ám végül beláttam, hogy komolyan gondolja. A szokásos módszerekhez folyamodtam, a kedveskedéshez és a könnyekhez; de mit számítanak ezek egy férjnek kilenc év házasság után?! Semmire sem mentem, noha ő a legjobb férj a világon.” Elkeseredésében még azzal is fenyegetőzött, hogy ha nem tudja lebeszélni Ferencet erről az útról, vagy maga is vele tart, vagy bezárkózik egy kolostorba.
Néha-néha a féltékenység is felütötte a fejét. Ferenc népszerű volt a hölgyek körében, és ő jól is érezte magát hölgytársaságban. Mária Terézia ettől nem volt lenyűgözve, és Podewils bécsi porosz követ szerint, ha úgy ítélte meg, hogy férje túlságosan is gálánsan viselkedik valamelyik hölggyel, „duzzogni kezd és olyan kellemetlenné teszi [Ferenc] életét, amennyire csak lehet”.
Bár Kupferberg porosz nagykancellár emlékiratai szerint Ferencet annyira szemmel tartották, hogy esélye sem lett volna félrelépni, szóbeszédek fel-felröppentek. Legtöbbször arról, hogy Ferencnek a nála 30 évvel fiatalabb, feltűnően szép Wilhelmine von Auersperg hercegnővel van viszonya. Kétségtelen, hogy Ferenc szívén viselte Wilhelmine sorsát, ám valószínűleg azért, mert ifjúkori mentorának és bizalmasának, Neipperg grófnak a lánya volt. A feltételezett románcot semmi sem támasztja alá.
Elkerülte azonban a kortársak és sokáig a történészek figyelmét is az a több évtizedes mély barátság, amely Ferencet Béatrice de Ligniville-hez fűzte. Erről levelezésük árulkodik, amelynek azonban csak egy töredéke maradt fenn. A leveleket megtaláló osztrák történész szerint jóval több levelet válthattak, mint amennyit ma ismerünk.
Úgy véli, hogy Béatrice és Ferenc abban a néhány hónapban ismerkedhetett meg, és kerülhetett közel egymáshoz, amelyet 1729–1730-ban Ferenc a lotaringiai hercegi udvarban töltött. Feltételezhető, hogy személyesen többé nem is találkoztak, mivel Béatrice 1735-ig Lotaringiában, utána pedig minden valószínűség szerint Nápolyban élt, és hiába invitálta meg őt Ferenc 1765-ben Innsbruckba, Béatrice végül nem utazott el.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
