Struccpolitikájuk okozta a nyugati szövetségesek hátrányát a második világháború elején
2018. szeptember 4. 08:21 Múlt-kor
A második világháború kezdetén a nyugati szövetségesek meglehetősen nagy hátrányban találták magukat – a tengelyhatalmak fel voltak készülve a háborúra, míg ők nem. Ez megadta Hitlernek és szövetségeseinek a kezdeményezést a harcmezőn, és ennek köszönhették gyors győzelmeiket Lengyelországban és Franciaországban.
Új alapok
Ennek az előnynek az oka részben az, hogy Hitler és a német vezérkar nagy erőkkel hatékonyan titkolták el a német újrafegyverkezést és az egyéb katonai előkészületeket. Végső soron azonban a szövetségesek saját felelőssége is a háború korai szakaszának sikertelensége, mivel nem voltak hajlandóak szembenézni néhány kellemetlen igazsággal. E hozzáállás magvait legfőképpen az első világháború hintette el.
A több millió ember halálát hozó világégés a legtöbb országot igencsak eltántorította a további hadviseléstől – nem akarták többé látni a modern, totális háború borzalmait, amelyek az iparosodás kora előtt nem léteztek, vagy nem öltöttek ekkora mértéket. E félelmet egy talán váratlannak tűnő társ kísérte: az önelégültség. A nagyhatalmak úgy vélték, megtanulták a leckét a Nagy Háborúban, és nem alkotnak többé titkos szövetségeket, amelyek aztán totális háborúba rántják egész Európát.
A szövetségi rendszerek helyettesítésére jött létre a Népszövetség, amelynek tagjai megfogadták, hogy nemzetközi közösségként megvédik egymást – kicsiket és nagyokat egyaránt – az agressziótól. Ez reményeik szerint megakadályozott volna minden jövőbeni háborút. Ennek alátámasztásául az a meglehetősen modern nézet szolgált, hogy a racionális gondolkodás képes mindent megoldani. Eszerint a háborúk a félreértések eredményei, és ha ezeket a félreértéseket sikerül elkerülni vagy feloldani, akkor állandósulhat a béke.
Titkos újrafegyverkezés
1933-as hatalomra kerülését követően Németország nemzetiszocialista kormánya gyakorlatilag azonnal megkezdte a háborús készülődést. Indítékuk nem valamiféle félreértés volt, hanem a nagyravágyás, a mohóság és a bosszúszomj. Németország újrafegyverkezésének titkos mivolta már eleve lépéshátrányba hozta a nyugati szövetségeseket.
Mire Hitler bejelentette a német légierő, a Luftwaffe megalakulását, annak fejlesztése már évek óta folyt civil repülésnek álcázva. A német páncélosokat (amelyeket az első világháború utáni fegyverkorlátozások értelmében nem birtokolhattak volna) és taktikáikat a Szovjetunióban próbálták ki, a világ szeme elől gondosan elrejtve. A csatahajók méretéről és a szárazföldi hadsereg létszámáról egyszerűen hazudtak a nyugati megfigyelőknek, akik nem végezték kellő alapossággal a dolgukat.
Egyéb prioritások
A szövetségesek azonban mindennek ellenére felismerhették volna, mi történik, ha nem ringatják magukat akaratlagos tudatlanságba. Ezt elsősorban a német fenyegetésnél fontosabbnak ítélt ügyek táplálták. Franciaországban például az 1936-os választást a Népfront nevű pártszövetség a szociális reformok ígéretével nyerte, így aligha fordíthatott forrásokat vagy figyelmet a hadsereg fejlesztésére.
Nagy-Britanniában mind a nép, mind a kormány vágyott a békére. Rokonszenvet éreztek a németek iránt, akikről úgy gondolták, túlságosan kemény bánásmódban részesültek az első világháborút követően. A harcra való készülődés helyett a britek arra fókuszáltak, hogyan tudnák elkerülni azt. Mindemellett csaknem az egész világ figyelmét lekötötte a nagy gazdasági világválság által elmélyített szegénység és munkanélküliség. A legtöbben e problémák megoldását fontosabbnak tartották, mint a készülődést egy olyan háborúra, amelynek bekövetkeztét nem látták biztosnak.
A szövetségesek fegyverkezése, illetve haderőfejlesztése így mind gazdasági, mind politikai okokból a kezdetektől fogva lassú ütemben zajlott, ez pedig öngerjesztő késlekedéssé vált. A haderőikbe való befektetés általános hiánya azt is jelentette, hogy igen kevés erőforrás jutott a katonai hírszerzésre is. Emiatt a szövetségesek még kevésbé értesültek a német újrafegyverkezés üteméről, amely esetleg saját készülődésük felpörgetésére sarkallhatta volna őket.
Az abesszin válság
1935-ben érkezett egy kritikus pillanathoz a nemzetközi közösség: Olaszország lerohanta Abesszíniát (a mai Etiópiát). A Népszövetség írott szabályzata szerint a nagyhatalmaknak ekkor mozgósítaniuk kellett volna csapataikat, hogy megvédjék az afrikai országot az agressziótól. Ezzel azt demonstrálták volna, hogy a Népszövetség korántsem vált jelentéktelenné az évek során (eddigre Németország és Japán is kilépett), és hogy az agressziónak következményei vannak.
A gyakorlatban Franciaország és Nagy-Britannia volt az a két ország, amelynek módjában állt volna beavatkozni. Franciaország azonban ekkoriban épp javítani próbált Olaszországgal való viszonyán, így nem volt hajlandó útját állni Mussolini törekvéseinek. A britek hangoztatták segítőkészségüket, és még csatahajókat is küldtek a térségbe. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a katonai akció terhének nagy részét a brit erőknek kellene vállalniuk, a kormány változtatott hangnemén. Abesszíniát sorsára hagyták, a Népszövetség pedig bebizonyította, hogy semmiféle békét nem tud garantálni. (Később, már a második világháború folyamán végül így is a brit erők űzték ki az olasz csapatokat a térségből.)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
