Sokkolta az 1950-es évek Amerikáját a nebraskai kamasz pár gyilkos ámokfutása
2021. március 4. 13:55 Múlt-kor
A trauma utóélete
Fugate-et egy későbbi, a fiatalkorúként elítélt rabokról hozott törvénymódosítás folytán 17 és fél év után, 1976-ban feltételesen szabadlábra helyezték. A 33 éves nő a jelek szerint sikerrel illeszkedett vissza a társadalomba annak ellenére, hogy szinte a börtönben nőtt fel: családot alapított, és a Michigan állambeli Lansingben telepedett le, immár Caril Ann Clair néven.
2020 februárjában, 76 éves korában keresetet nyújtott be a nebraskai hatóságokhoz, amelyben utólagos kegyelemért folyamodott – állítása szerint „lelki nyugalma” érdekében. A kegyelmi kérvényekkel foglalkozó bizottság végül arra hivatkozott, az ilyen ügyek nem tartoznak az ő hatáskörükbe, és elutasította a kérvényt. Az áldozatok leszármazottai közül volt, aki támogatta is kérvényét, mások azonban megnyugvásuknak adtak hangot annak elutasítása kapcsán.
Bár mára szinte a feledés homályába merült, a Starkweather-gyilkosságsorozat nagyon is érezhető nyomot hagyott az amerikai köztudatban. Számos könyvben, filmben és zenei alkotásban él tovább az eset: Bruce Springsteen 1982-es Nebraska című dala a gyilkos szemszögéből számol be az ámokfutásról, és Billy Joel 1989-es We Didn't Start the Fire című slágerének szövegében is elhangzik a „Starkweather-gyilkosság” kifejezés.
Az 1973-as Sivár vidék című filmdráma Martin Sheen és Sissy Spacek főszereplésével nagy vonalakban a Starkweather-ámokfutást dolgozza fel, hasonlóan az 1993-as Kalifornia – A halál nem utazik egyedül című filmhez, Brad Pitt-tel és Juliette Lewisszal a főszerepben, illetve az Oliver Stone rendezte 1994-es Született gyilkosok című alkotáshoz, amelyben az ámokfutó párost Woody Harrelson és – újfent – Juliette Lewis alakította.
Kétségtelen, hogy a Starkweather-gyilkosságsorozat a vietnami háború előtti korszakban az egyik legnagyobb trauma volt, amely a kisvárosi, középnyugati Amerikát érte. Az ötvenes évek látszólagos idilljét, a második világháborút követő gazdasági konjunktúra által teremtett széleskörű középosztálybeli jólétről alkotott idealizált képet minden szempontból megcáfolta: rávilágított ugyanis – ahogyan James Dean filmjei is –, hogy még az ebben a földi paradicsomnak tartott közegben nevelkedő ifjakban is ott lehet egy olyan düh és elégedetlenség az őket meg nem értő világgal, amelyet nem lehet megzabolázni, és mindent elpusztító viharrá képes alakulni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
