Sokkolta az 1950-es évek Amerikáját a nebraskai kamasz pár gyilkos ámokfutása
2021. március 4. 13:55 Múlt-kor
A trauma utóélete
Fugate-et egy későbbi, a fiatalkorúként elítélt rabokról hozott törvénymódosítás folytán 17 és fél év után, 1976-ban feltételesen szabadlábra helyezték. A 33 éves nő a jelek szerint sikerrel illeszkedett vissza a társadalomba annak ellenére, hogy szinte a börtönben nőtt fel: családot alapított, és a Michigan állambeli Lansingben telepedett le, immár Caril Ann Clair néven.
2020 februárjában, 76 éves korában keresetet nyújtott be a nebraskai hatóságokhoz, amelyben utólagos kegyelemért folyamodott – állítása szerint „lelki nyugalma” érdekében. A kegyelmi kérvényekkel foglalkozó bizottság végül arra hivatkozott, az ilyen ügyek nem tartoznak az ő hatáskörükbe, és elutasította a kérvényt. Az áldozatok leszármazottai közül volt, aki támogatta is kérvényét, mások azonban megnyugvásuknak adtak hangot annak elutasítása kapcsán.
Bár mára szinte a feledés homályába merült, a Starkweather-gyilkosságsorozat nagyon is érezhető nyomot hagyott az amerikai köztudatban. Számos könyvben, filmben és zenei alkotásban él tovább az eset: Bruce Springsteen 1982-es Nebraska című dala a gyilkos szemszögéből számol be az ámokfutásról, és Billy Joel 1989-es We Didn't Start the Fire című slágerének szövegében is elhangzik a „Starkweather-gyilkosság” kifejezés.
Az 1973-as Sivár vidék című filmdráma Martin Sheen és Sissy Spacek főszereplésével nagy vonalakban a Starkweather-ámokfutást dolgozza fel, hasonlóan az 1993-as Kalifornia – A halál nem utazik egyedül című filmhez, Brad Pitt-tel és Juliette Lewisszal a főszerepben, illetve az Oliver Stone rendezte 1994-es Született gyilkosok című alkotáshoz, amelyben az ámokfutó párost Woody Harrelson és – újfent – Juliette Lewis alakította.
Kétségtelen, hogy a Starkweather-gyilkosságsorozat a vietnami háború előtti korszakban az egyik legnagyobb trauma volt, amely a kisvárosi, középnyugati Amerikát érte. Az ötvenes évek látszólagos idilljét, a második világháborút követő gazdasági konjunktúra által teremtett széleskörű középosztálybeli jólétről alkotott idealizált képet minden szempontból megcáfolta: rávilágított ugyanis – ahogyan James Dean filmjei is –, hogy még az ebben a földi paradicsomnak tartott közegben nevelkedő ifjakban is ott lehet egy olyan düh és elégedetlenség az őket meg nem értő világgal, amelyet nem lehet megzabolázni, és mindent elpusztító viharrá képes alakulni.