Sikoly, halálhörgés és könyörgés – az 1956. október 25-i sortűz borzalmai
2016. október 26. 12:56
Mi történt a Kossuth téren 1956. október 25-én? Mekkora volt a szovjet hadsereg túlereje a forradalomban? Hogy sikerült felvenni a harcot az elavult világháborús fegyverekkel a korszak csúcsfegyvereit felvonultató szovjet hadsereg ellen? Mit kezdtek a falvak a tanácsrendszerek összeomlását követő hatalmi vákuummal? Miért nem tört ki anarchia? Hogy reagáltak az egyházak a forradalomra? Ezen kérdésekre keresték a választ az 1956. október 25-i Kossuth téri sortűz emlékére a Parlament felsőházi üléstermében megrendezett konferencián, amelyen a sortűz túlélői, valamint az áldozatok hozzátartozói is részt vettek.
Az októberi siker okai
„Az én látószögemből a ballonkabátos fiú volt az első halott. Azokban a percekben kezdtük elhinni, hogy itt nem ijesztgetnek: itt minket halomra gyilkolnak. (...) Belehasított a levegőbe a három szólam: egy mély, egy középfekvésű és egy élesen vijjogó hang, leugrottunk a tankról. Akik hátrább állnak, a szobor és a bokrok felé szaladnak. Az első sorok az épülethez rohannak, de nem nyitják meg a kaput, ott halnak meg sorra, az egyik fiú gurul két foknyit a lépcsőn, amelyre mindenféle cifra alkalmakkor piros szőnyeget terítenek, de azt a másféle pirosat úgysem fedi el soha semmi, sokan életben is maradhattak a legelsők közül, mert az emberi test jó fedezék, régóta tudjuk ezt. A tank oldalához szorulunk négyen. Egy nő bemászott a tank alá. Húszéves volt, harmincéves? Nem tudom. Összebújunk, minél kisebb halomba. Fölhajtom a galléromat, a mozdulat megnyugtat, mintha bármitől is megvédhetne az a gallér.” (Beke Kata visszaemlékezése)
Nem vagyunk elvtársak! Ruszkik haza! – hallatszódott hatvan éve a Kossuth térről. A kiáltást hamarosan sikoly, halálhörgés és könyörgés váltotta fel. 20 percig tartott, jelenleg 71 áldozatot ismerünk név szerint, de a kutatások még nem zárultak le, mondta Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke. 1956. október 25-én, a Kossuth téri sortüzet követő este a nemzeti zászló mellett szinte minden ablakban megjelent a fekete lobogó is; az elkövetőket – akiknek lelkén legalább 71 ember (a visszaemlékezők szerint akár 200-300 felkelő) halála szárad – a mai napig nem vontuk felelősségre. „Ezért bocsánattal tartozunk” – tette hozzá Schmidt Mária, az 1956-os Emlékév kormánybiztosa, aki nyitóelőadását Bellavics István Közgyűjteményi és Közművelődési igazgató, majd Latorcai János szavai után hallhattuk.
Október 23-a éjjelén tüntetők várták a rádió épülete előtt, hogy beolvassák követeléseiket, azonban csupán könnygázgránátokat kaptak, amelyeket folyamatosan visszadobáltak a tüntetők. Piliscsabáról ekkor egy kisebb harckocsi-oszlop érkezett, ám lőszer nélkül. Egy tiszt a harckocsira lépve beszédet mondott az összegyűlt tömegnek. Bár az épületben lévők nem hallották szavait, megijedtek, hogy a hadsereg is csatlakozik a tüntetéshez. A piliscsabai tisztet egyszerűen lelőtték az ávósok. A tüntetés fegyveres felkelésbe torkollott, magyarázta Szakolczai Attila Az utca – a fegyveres felkelők című előadásában.
A kezdetben sikeres harcok okairól az előadó elmondta, elsősorban a hősök elszántságának, bátorságának köszönhető az októberi eredmény, valamint annak a ténynek, hogy rendkívül sokan értettek ekkoriban a fegyverekhez. Kiemelte a felkelők rugalmasságát és mozgékonyságát, valamint azt, hogy nélkülözhetetlen támogatást kaptak a harcokhoz nem csatlakozóktól: élelmiszerrel látták el, egészségügyi ellátásban részesítették őket a civilek. Fontos még, hogy a szovjet csapatok között rendkívül sok kárpátaljai magyar volt, akik nem szívesen lőttek a budapestiekre. A kezdeti sikerhez szükség volt továbbá a másik oldal gyengeségeire: a megosztott katonai vezetés bizonytalankodott, nem sikerült összehangolni a különböző egységeket, nem voltak tisztázva a hatáskörök, nem képezték ki őket egy felkelés leverésére.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
