Romhalmaz várta a pincékből előmerészkedő túlélőket Budapest ostroma után

2022. február 13. 15:10 MTI

A Vörös Hadsereg 1944 szeptemberétől már a trianoni Magyarország területén nyomult előre. Horthy október 15-i kiugrási kísérlete kudarcba fulladt, a hatalmat a nyilasok vették át.

A Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front október 29-én a Tisza vonalától indított támadásával megpróbálta menetből elfoglalni Budapestet, de az előkészítetlen támadás elakadt.

A szovjetek ezután a főváros bekerítését tűzték ki célul, a 2. Ukrán Front balszárnya a Duna bal partját tisztította meg Bajától egészen Pestig, a jobbszárny a Bükk és a Mátra vidékét egészen a Miskolc-Gyöngyös-Hatvan vonalig.

November végén Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontja a Dunántúlon dél felől egészen a Balaton vonaláig nyomult előre, és a Duna jobb partján tört észak felé Budapest irányában.

Az első szovjet harckocsi már november 3-án elérte a mai Budapest közigazgatási határát, de a támadás az Ecser-Vecsés-Soroksár vonalban kiépített Attila vonalon megállt.

A nyilas „nemzetvezető”, Szálasi Ferenc eleinte nem akarta, hogy a főváros csatatérré váljon, és december 4-i berlini bemutatkozó látogatásán felvetette Hitlernek, hogy Budapest legyen nyílt város.

A magyar fővárost már november végén erőddé nyilvánító Führer erről hallani sem akart, parancsa szerint az általa az Ausztriába vezető út kapujának tartott Budapestet házról házra kell megvédeni.

A Magyarországon harcoló Dél hadseregcsoport parancsnokát, az utasítását irreálisnak nevező Hans Friessner vezérezredest leváltotta, helyére Otto Wöhler tábornokot állította, a „Budapest erőd” parancsnoka pedig a harctéri tapasztalattal nem rendelkező, de vakbuzgó Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-rendőrtábornok lett.

Budapesten december 10-én kihirdették a hadiállapotot, a nyilas minisztériumok, államigazgatási szervek Nyugat-Magyarországra költöztek.

A Vörös Hadsereg gyűrűje karácsonykor zárult be Budapest körül, ahol mintegy 800 ezer polgári lakos rekedt. A körülzárt városban egyre súlyosabbá váltak a viszonyok, nem volt gázszolgáltatás, villany csak napi 2-3 órán át, egyre kevesebb volt az élelem és később már az ivóvíz is, szabadon garázdálkodtak a zsidókra és katonaszökevényekre vadászó nyilas csoportok.

A védelem a IX. német hadtestre és a Hindy Iván altábornagy parancsnoksága alatt álló I. magyar hadtestre hárult, de Hindynek sok beleszólása nem volt a dolgok menetébe. A védők száma mintegy 92 ezerre volt tehető, ebből 50 ezer volt a magyar katona, a támadó szovjet Budapest Csoport együttes létszáma mintegy 150-170 ezer főt tett ki.

December 29-én a szovjet erők megadásra szólították fel a főváros védőit és két parlamentert (követet), Nyikolaj Sztyepanovics Steinmetz („Steinmetz kapitány”) és Ilja Afaneszjevics Osztapenko századosokat küldték tárgyalni a német vezetéshez. A küldetés során máig tisztázatlan módon mindketten életüket vesztették, de mindkettőjük emlékezete fontos szerepet kapott a későbbi évtizedekben hazánk „felszabadításának” történetében.

Másnap megkezdődött az ostrom, a támadók az alapos tüzérségi előkészítés után is csak hatalmas áldozatokat követelő, elkeseredett harcokban, házról-házra tudtak előrenyomulni.

A támadó szovjet alakulatok támadásainak lassítása érdekében a védők többfajta módszert is bevetettek. Az egyik ilyen az volt, amikor a budapesti csatornákat használva, azokon leereszkedve, kisebb egységek az ellenség háta mögé kerülve igyekeztek zavart okozni a szovjet erők előrehaladásában. Minthogy a célja csak a zavarkeltés volt, a gyors támadást gyors visszavonulás követte – szintén a csatornán keresztül.

A szovjetek január 15-én érték el a Nagykörút vonalát és 18-án jutottak ki a Dunáig, Pest felszabadult, de a Budára visszavonuló németek a még álló Duna-hidakat is felrobbantották.

A jobban védhető, hegyes-dombos budai oldalon még majdnem egy hónapig folytak a harcok, miközben a németek nyugat felől több ízben próbálták feltörni az ostromgyűrűt.

Miután a németek utánpótlását biztosító városkörnyéki repülőterek is szovjet kézre kerültek, a védők a Vérmezőre ejtőernyőkkel ledobott tartályokból biztosították tartalékaikat. Az eltérő tartalmú tartályokat az ernyők háromféle színével jelölték: a fehér ejtőernyők kötszereket, a kékek élelmiszert, a pirosak lőszert tartalmaztak.

Az ostrom ideje alatt a németek háromszor próbálkoztak Budapest felmentésével, de egyik kísérlet sem járt eredménnyel. A Konrád I., II, és III. támadássorozat közül a harmadik volt a legsikeresebb, mintegy 30 kilométerig tudták megközelíteni Budát a déli oldalról. A felmentési kísérletek nagyban hozzájárultak az elhúzódó harcokhoz, ezáltal a fővárosiak szenvedéseinek elhúzódásához.

Február 11-én a budai Várban rekedt védők kétségbeesett kitörésre szánták el magukat. A több mint 40 ezer katonából 20 ezren haltak meg, a többiek – részben sebesülten – fogságba estek, saját vonalaikat csak 624-en érték el.

Másnap a megmaradt védők nagy része megadta magát, február 13-án az utolsó ellenálló egységek is letették a fegyvert. Budapest elfoglalásának hírét Moszkvában díszsortűz adta a lakosság tudtára.

Budapest ostroma a II. világháború egyik leghosszabb helységharcának számít, második Sztálingrádnak is nevezik. Az ostrom 102 napig tartott, amiből a védők 52 napot teljes bekerítésben harcoltak végig.

A szovjetek vesztesége mintegy 80 ezer halott és 240 ezer sebesült volt, összes magyarországi veszteségük fele, a védők és a polgári lakosság körében a halottak és sebesültek száma több mint százezerre tehető.

A főváros épületeinek 27 százaléka pusztult el vagy rongálódott meg súlyosan, több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált.

Kiégett a pesti Vigadó, a királyi vár, súlyosan megsérült az Operaház, a Zeneakadémia és a Nemzeti Színház, a visszavonuló németek felrobbantották az összes Duna-hidat. A pincékből lassan-lassan előmerészkedőket hatalmas romhalmaz várta, az újjáépítés évekig elhúzódott.