Rohadt hússal és almacsutkából készült pitével etették az Ellis Islandre érkező bevándorlókat
2017. szeptember 18. 08:24
Joseph Haas megrendülten érkezett meg a New York-i Ellis Islandre, a „sóhajok szigetére”. Annak a bizonyos napnak később nem minden pillanatára emlékezett pontosan, az első, Amerikában elfogyasztott ebédjére azonban hetven évvel később is – két dollárját kellett odaadja érte a nála lévő tízből.
Párolt szilva és száraz kenyér
Haas egyike volt azon százezreknek, akik a „világ legnagyobb éttermében” étkeztek először amerikában. A hajón csak a magukkal hozott élelmet vehették magukhoz – feltéve, hogy a tengeri betegség nem akadályozta meg őket ebben. El tudjuk képzelni, milyen állapotban érkezhettek meg a bevándorlók fogadására és kiválogatására hivatott amerikai állomásra.
Ellis Islandre 1892 és 1954, az állomás bezárása között mintegy 12 millió bevándorló érkezett az Egyesült Államokba, közülük mintegy 3 millióan még a 19. század végén. A napi átlag 5 ezer ember ellátásának biztosítása valóságos aranybányát ígért. Az amerikai kormány 1892-ben pályázatot hirdetett, amelynek győztese három évre megkapta az Ellis Islandre érkezők ellátásának a jogát. A szigeten két lehetőség volt az étkezésre: az úton lévők a csomagolt ételeket áruló standokon vásárolhattak, akiknek pedig vízumügy vagy egészségügyi probléma miatt még heteken át Ellis Islanden kellett maradniuk, ebédlőtermekben fogyaszthatták el az adagjukat. Bár semmilyen ételt nem adtak ingyen, akik itt ettek, jóval barátságosabb árakkal találkozhattak, mint amikor elhagyták a szigetet. Akik kibírták Ellis Island elhagyásáig evés nélkül, azokat az ételekért gyakran jóval borsosabb árat elkérő kereskedők várták.
Az Ellis Island-i árusok számítottak arra, hogy a bevándorlók többhetes éhezés után nem lesznek túl válogatósak, és ezt alaposan ki is használták. „Nagy esély van arra, hogy a tudatlan bevándorlókat becsapják” – írta egy alkalommal a New York Times. Nehezen tudtak ellenállni a csábításnak, hogy minél alacsonyabb színvonulú ételeket sózzanak rá a bevándorlókra, lehetőleg minél kisebb adadot csempészve egy-egy csomagba.
A bódék nagyban hasonlítottak azokra a kioszkszerű, előre elkészített ételeket áruló helyiségekre, amelyeket manapság a repülőtereken lehet látni. A bevándorlók kolbászok, kenyerek, előre elkészített szendvicsek, almák és más ételek közül választhattak. A vásárlók gyorsan kiválasztották, mit kérnek, fizettek, és már mentek is tovább. Az ebédlőtermekben – amelyek közül a legnagyobb 1000 férőhelyes volt – a gyakran nem szerint különültetett bevándorlóknak szorosan egymás mellett ülniek a faasztalok mögött.
A legtöbb emigráns persze nem beszélt angolul, mint ahogy dollár sem volt a kezükben korábban. Fogalmuk sem volt, mennyibe kéne kerülnie az ételnek, sokan pedig olyan fáradtak voltak, hogy azt hitték, az ebédlőben való étkezés a regisztráció részét képezi. Kötelességtudóan tömték magukba az olyan borzalmas ételeket, mint a szárított kenyérrel fogyasztott párolt szilva. Egyfajta „kivételezett” helyzetet csak a kóseren étkezők élveztek.
Még rosszabbá tette a helyzetet, hogy a kormány tapasztalatlan vállalkozókkal is szerződéseket kötött. 1902-ben például a Hudgins & Dumas nevű cég kapott engedélyt az árusításra Ellis Islanden, annak ellenére, hogy a vállalatot két újságíró vezette. Számos, jobb ajánlatot tevő cég maradt hoppon, amelyek közül sokan a bíróságig vitték az ügyet, mindhiába.
A feszültség a tetőpontjára akkor hágott, amikor egyre többen kezdtek el amiatt panaszkodni, hogy a Hudgins & Dumas elégtelen mennyiségű, borzasztó minőségű, sokszor rohadt ételt kínál nekik eladásra. Karl Lewis, egy orosz bevándorló 1911-ben arról számolt be a New York Times-nak, hogy az emberek a saját adagjukat gyakran mások porciójának ellopásával egészítik ki.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
