A görög telepesek által Kr. e. 471-ben alapított Neapolisz (jelentése: új város – a régi város tőle nyugatra, Paleopolisz volt) kiváló stratégiai helyzete még az athéni Periklész figyelmét is felkeltette, akinek köszönhetően a fiatal város hatalmas fejlődésnek indult. Ebből az időszakból származik a teleplés alakját a mai napig meghatározó szabályos, négyszögletes, rácsos utcahálózat, amely az athéni kikötő, Pireusz vonalait másolta. Nápoly az ókor után a középkorban, majd az újkorban is meghatározó szerepet kapott: a rómaiak után a bizánciak, normannok, Anjouk, spanyolok, osztrákok, majd a Bourbonok uralkodtak a gazdag kikötőváros, és a róla elnevezett, 1282 és 1816 között létező Nápolyi Királyság felett. Garibaldi seregei 1860. szeptember 7-én éljenzés és virágeső közepette vonultak be a városba, amely az egységes Olaszország részévé vált. Az 1870-ben létrejött új állam északi része hatalmas fejlődésnek indult, míg a dél-itáliai régiókban, így a pizza őshazájában, Nápolyban is sohasem látott mértékben nőtt a szegénység, a bűnözés, és maffiahálózatok kezdték uralni a térséget. Dél-olaszország nem hivatalos fővárosában 1884-ben súlyos kolerajárvány is nehezítette a lakosok életét. A római kormányok a törvények útján igyekezték a dél elmaradottságát csökkenteni, így Nápoly lakossága jelentős növekedésnek indult (az 1861-es 480 ezerről 1911-re már 751 ezerre emelkedett), a városrendezési munkálatoknak köszönhetően a település élhetőbbé vált. A forgalmasabb útvonalak kiépülése mellett hatalmas bérkaszárnyák nőttek ki a tengerparton, kiépültek a Nápolyba vezető és onnan kiinduló vasutak, elkészült a földalatti vasút. Az 1910-es évekre Nápoly világvárossá vált, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A vintag.es képösszeállításában a századforduló előtti Nápoly képe jelenik meg előttünk.